A nép, mely sötétségben ült, nagy világosságot látott (Mt 4,16)

Karácsony a világosság és sötétség találkozásának pontja. Küzdelmük kimenetele, hála Istennek, nem kétséges, mindnyájan tudjuk, hogy a sötétség nem győzhet, s a nappal felülkerekedése magától értetődő, előre kiszámítható, a naptárba bejegyezhető. Bár az ókor emberének is megvolt ez a tapasztalata, mégis fontosnak tartotta, hogy valamilyen ünneppel megerősítse ezt a fordulópontot. Hiedelmeik szerint azért kellett évente nagy pompával megünnepelni, hogy valóban bekövetkezzék, nehogy abban az esztendőben elmaradjon a fordulat, s a sötétség tovább növekedjék, mint nyár derekától eddig a pontig. Az ünnepi rituáléval kívánták biztosítani ezt a fontos fordulatot.

Amikor az Egyház Krisztus születésének ünnepét erre a napra rögzítette, akkor ezzel a Sol Invictus ünnepet mintegy megkeresztelte. A győzedelmes napból üdvözítő nap, Sol Salutis lett. Krisztus ugyanis nemcsak a fizikai sötétséget győzte le, hanem a lelki sötétséget is. Éppen azok láttak nagy világosságot, akik „sötétségben és a halál árnyékában ültek”. Hatalmas remény volt ez akkor is, és most is. Éppen a sötétség miatt szenvedők számára a legnagyobb örömhír ez a fordulat. Mindnyájan ismerjük a sötéttől való félelmet. Főként a gyermeki félelmet nagyon nehéz legyőzni. Milyen érdekes azonban, ha egy gyermeknek valami miatt a sötétben kell tapogatóznia, hatalmas megerősítést kap azzal, ha közben foghatja valakinek a kezét. A sötétség ettől nem tűnik el, de a félelem igen. Ugyanolyan őstiszta magatartás ez a gyermekek részéről, mint sok egyéb megnyilatkozásuk, melyek miatt Jézus példaként állítja őket elénk. A gyermek tudja, s nekünk újra meg kell tanulnunk: ha valaki szerető hatalmasnak foghatjuk a kezét, akkor nem érhet baj minket.

Ezt a képességünket, ezt az ősbizalmat veszítjük el, amikor konok felnőtté válunk, akik minden áron a magunk lábán akarunk megállni, a magunk kezével keresni kenyerünket, a magunk elképzelései szerint kívánjuk formálni világunkat. Éppen ezért annyira zavarba ejtő az üzenet, hogy a Messiás, akit annyira vártunk, kisgyermekként áll elénk, sőt, fekszik le előttünk a jászolban. Vajon hogyan hozza el nekünk ez a piciny gyermek az üdvösséget? Aprócska teremtményként hogyan oszlathatná el a hatalmas sötétséget? Csakis úgy, hogy ez aprócska teremtmény nem más, mint maga a Teremtő. Mivel istenségét el nem hagyva öltözött bele a mi emberségünkbe, a földi sötétségünkbe ültette bele a mennyei fényt. Az addig sötét barlang immár fényforrássá válik. Ahol a legnagyobb volt a sötétség, onnan kezd el terjedni a fény, mert a fényforrás szállt le a barlangba, a fény forrása jött el hozzánk. A dolgoknak és eseményeknek most már nemcsak külső megvilágításuk lett, de belső ragyogásuk is. Nem győzhet a sötétség, hiszen közöttünk és bennünk van a legyőzhetetlen világosság.

Ma a világban széttekintve a gyűlölet sötétsége terjedésének lehetünk szomorú tanúi. Akaratunk ellenére sodródunk a háború és annak minden szörnyű következménye felé. Sötét fellegek tornyosulnak Európa egén. Terjed a homály, a tudatlanság, a kegyetlenség, a bűn. Ebbe a terjedő sötétségbe kell, hogy megérkezzék Krisztus. A naptár szerint bizonyosan, de vajon a szívünkben is felragyog-e az a fény, amelyet ő hozott, s amelynek világítania kell ebben az egyre nyomasztóbb sötétségben? Igen, szükségünk van az ünnepre, az ünneplésre. Nem azért, hogy a fordulat a világban bekövetkezzék, hanem hogy az a szívünkben is megtörténjék. Előbb a sötétséget kell fölismernünk, s a számtalan emberi szenvedést, melyet a lelki sötétség okoz, majd pedig azt, hogy honnan jöhet az igazi világosság, s az hogyan juthat el az emberi szívekhez. Bár legfontosabb kérdés mégsem ez. Hanem az, hogy hogyan jut el a mi szívünkhöz. Ez az, ami rajtunk múlik. Nem a külső tényezőktől, hanem a szívem állapotától függ, hogy milyen lesz az ünnepem.

A szerző érsek, görögkatolikus metropolita