Azt senki sem tagadhatja, Gyurcsány Ferencnek vannak nagy pillanatai. Olyanok, amelyekben esszenciálisan sűrűsödik össze és érthető, érezhető meg, hogy kimondva-kimondatlanul mit gondol a DK elnöke a világról, az országról és annak lakóiról, politikáról, morálról, ellenfélről és barátról, szövetségesekről etc. Ilyen volt a 2006-os miniszterelnöki vita, ahol vehemensen szólította fel Orbán Viktort, hogy vonja vissza azokat az állításokat, melyek szerint a választás után a kormány mindenféle díjak bevezetésére készül az egészségügyben („nem igaz vádakkal választást nyerni, az nem igaz országhoz vezet”), miközben – mint utóbb kiderült – titokban és gőzerővel készültek az arra vonatkozó tervek. Nem mellesleg a minden morális gátat áthágó duellum fényes győzelemként vonult be a baloldali legendáriumba. Hasonló volt az őszödi beszéd nyomán támadt tiltakozásokat és rendőrterrort követően „Összetartozunk” címmel előadott, ájtatosra igazított performance vagy az Országgyűlésben a Magyarországon „stabil és nagy jólétről” szóló szenvedélyes beszéd. Lehetne még sorolni, mert bővelkedik ilyenekben ez a politika és a szórakoztatóipar mezsgyéjén vezető pálya.
A legújabb egy Facebook-bejegyzés. Azt írja benne a bukott miniszterelnök: „Amikor valamelyik ellenzéki párt politikusa tagnak jelentkezik hozzánk, a beszélgetések végén igyekszem én is találkozni a tagjelölttel. Belenézni a szemébe. Érteni az okokat, az ambíciókat, a gondolat finomságát, mélységét, látni a reakciókat.”
Egy ideje én a magyar politikában nem csak hogy mély és finom gondolkodást nem tudok felfedezni, egyáltalán bármiféle gondolat megtalálása is nehéz próbatételnek tűnik. Lehet, velem van a baj, lehet, az ember egy idő után elfárad a hangzavarban, érzéketlenné válik a tartalmatlan, önmagáért való beszéd iránt. Gondoltam, elolvasom a legfrissebb átlépő, Buzinkay György indoklását, még sincs jól, hogy fásultan nézek itt bele a decemberbe, s közben valahol a baloldali politikában számomra észrevétlenül felbuzog az értelem.
Ilyen mondatokat találtam: „A Momentum identitást vesztett, nem hiszek abban a jobbratolódásban, amerre a párt most tart.” Valahol biztosan lemaradtam, én ugyanis nem vettem észre, hogy a Momentum jobbra tartana. Egyáltalán az is kérdés, és a teljes baloldali ellenzékre vonatkozóan, hogy tart-e valamerre, vagy pont ugyanott áll, mint tizenkét éve, és meg nem érintve a magyar élet gondjaitól, alkatrészpártjai önfeledten osztódnak, cirkulálnak, hogy a létezésnek valamiféle jelét és értelmét adják. „Április 3-án végérvényesen kiderült, hogy nem lehet sokpárti az ellenzék. Kell egy domináns balközép ellenzéki párt, amelyik diktálja a tempót, kijelöli az igazodási pontokat, adja a vezetőt. A magyar politikának mindig is ez volt a rendje, aki pedig ez ellen megy, bukásra van ítélve.” A hosszú idő után megtalált csodafegyverről, a demokratikus működés legfontosabb bizonyságát adó sokszínű összefogásról, lám, kiderült, nem működik, ideje, hogy valaki igazán demokratikusan bedarálja az összes többi formációt. „Mára egyértelműen kiemelkedett egy vezető az ellenzéki oldalon: Dobrev Klára. Meggyőződésem, hogy az ő tehetségével, felkészültségével, szervezeti hátterével lehet csak kormányt váltani. A következő választás lényegi kérdése ez lesz: Orbán Viktornak vagy Dobrev Klárának fogják hívni a következő miniszterelnököt.”
Finom és mély gondolatok ezek. És nyilván cseppet sem hatnak úgy senkinek, mintha a DK sajtóosztályán írták volna, és lánykorában még fölötte állt a cím is: Hűségeskü.
De van, amit mélységes mélynek szoktak mondani: a múltnak kútja. Ezt rendre elfelejtik ezek az ambiciózus, finom rezgésű politikusok.
A szerző vezető szerkesztő