Vajon jól értjük már 2022 adventjének üzenetét?

Advent fénye életünk egymásba kapaszkodó megújítására, az új élet kezdetének közeledtére irányítja figyelmünket.

Persze sokféle és mindenkinek élethelyzetétől függően más-más jelentése is lehet a közelgő ünnepnek, de egy üzenet félreérthetetlenül átsugárzik az év legfontosabb időszakán: nincs fontosabb az életnél, az új élet megszületésénél. Érkezhet ez az élet egy istállóba vagy egy palotába, egy konyhába vagy egy panellakásba – mindegy, hogy hová: az életnél nincs fontosabb. Ezt hirdeti évezredek óta a várva várt ünnep.

A keresztény ikonográfiában két meghatározó képet látunk évszázadok óta hirdetni. Amikor az írásbeliség még kevésbé volt elterjedt, ezek a képek üzentek az embereknek: az egyik a korpusz, Krisztus keresztje, a másik pedig Szűz Mária a kis Jézussal. Erre a két hangsúlyos ikonra épült a keresztény kultúra két meghatározó üzenete. A feszület inkább a férfiaknak, a Madonna inkább a nőknek, de mindkettő a közösségért való, önfeláldozó életről szól. A férfi a tágabb közösséget szolgálja, a nő önfeláldozása, az anyaság a gyermekeket, a családokat, amelyek együtt hozták létre és építették fel a keresztény kultúra folytonosságát, és ennek a küldetésnek köszönheti sikereit.

Ahol ez megbicsaklott, és a közösség helyett felerősödött az önérdek vagy a családok életfeltételei a társadalmi munkamegosztásban – külső erők nyomására – háttérbe szorultak, ott hanyatlásnak indult a társadalom, a kultúra.

A 19–20. század kommunista mozgalmai, azon belül a szélsőséges feminizmus, a nyugati országokban és a szovjet birodalomban fölöslegesnek tartotta a családot, a családért hozott áldozatot. Alexandra Kolontáj, egyik ideológusuk azt hirdette, hogy természetellenes kényszer a család. Fel kell szabadítani a nőket a konyha, a fakanál fogságából, amire a gyár a legalkalmasabb. Csak akkor lehet valaki igazi nő, ha nem lesz anya és feleség. Rá kell bízni az államra a gyermekeket, és népkonyhákon kell étkezniük a családoknak. Ekkor indították meg az óvodák, a bölcsődék hálózatának kialakítását, hogy ezzel segítsenek a nők „felszabadításában”. Megkönnyítették az abortuszt. Kolontáj kijelentette, hogy a nő erkölcsi megítélése nem attól függ, hogy a családban mit csinál, hanem attól, hogy milyen munkaerőt képvisel a társadalomban.

Ezt a programot a második világháború után a volt szocialista országokban, így Magyarországon is végrehajtották. A nők felszabadítását meghirdetve kétkeresős családmodellt alakítottak ki, arra kényszerítve a férfiakat és a nőket egyaránt, hogy munkát vállaljanak. Az otthon végzett munkát, a gyermeknevelést láthatatlan munkának nevezték. Ennek az lett a következménye, hogy hármas teher került az édesanyák vállára, aki ugyanannyi időt töltött a munkahelyen, mint a férfi, de rá hárultak még a háztartási és a gyermeknevelési feladatok is.

Mi jutott ebből a gyermekeknek? Nélkülözve az anyai gondoskodást, amelyet – az édesanyák minden erőfeszítésük és önfeláldozásuk ellenére –, már csak töredékesen adhattak át, magukra hagyatva rákényszerültek arra, hogy befelé forduljanak, kulccsal nyakukban járták a lakótelepeket, bandáztak, később a tévé előtt töltötték az idejüket, majd a manapság a kütyük bűvöletében. Mi lett az eredmény? Mivel a kötődési képességük zavart szenvedett, amely a sikeres társadalmi beilleszkedéshez nélkülözhetetlen, egyre szélesebb tömegeket érintő devianciatömeggel kell társadalmi intézményrendszerünknek szembenéznie.

A mai gyermekek 25 százaléka mentális problémákkal küzd. Már óvodáskorban megjelennek ezek a tünetek: szorongás, depresszió. Míg korábban csak mozgás- és figyelemzavar volt jellemző iskoláskorú gyermekeinkre, ma már széles skáláját diagnosztizálják a kötődéshiányból kiinduló, sokszor már transzgenerációs idegrendszeri zavaroknak a figyelemhiányos hiperaktivitástól az autizmuson át sajátos nevelési igényűek csoportjáig. Ma már kutatásokból is tudjuk, hogy a tartósan elszenvedett méhen belüli vagy csecsemőkori trauma az agy kifejlődését és az idegrendszer működését megzavarja, ami a későbbi életkorokban befolyásolni fogja az egész mentális fejlődést, az egészségi állapotot és a várható élettartamot. A kisgyermekkori elhanyagolás az élet első éveiben egészségügyi, magatartászavarokhoz, elmagányosodáshoz, terméketlenséghez és korai halálhoz vezet. A személyes életviteli nehézségek mellett óriási morális-erkölcsi csapdába került a társadalom egésze.

A komplex folyamatok eredményeként átalakult a társadalom értékrendje is. A korábbi, családközpontú gondolkodás helyében az individualizmus, az énközpontúság jelent meg. Erodálódtak a közösségi értékek, a kapcsolatok elértéktelenedtek, és a leépült a társadalmi bizalom.

Az sem véletlen, hogy a világ húsz leggyorsabban fogyatkozó országa között tizenhét hasonló sorsú, volt szocialista országot találunk. A felnőttek kötődési és utódvállalási készségei életünk első évében alakulnak ki, amelyben ezek az országokban az ötvenes évektől zavart szenvedtek. Ennek következménye, hogy miközben nálunk is töredékére csökkent a nagycsaládok száma, egy megállíthatatlannak tűnő népességfogyást szenvedünk. A meg nem született nemzedékek hiánya miatt nincs elég orvos, pedagógus, rendőr, sofőr, szakács, postás, és sorolhatnánk, ami persze egy folyamatos belső elégedetlenség forrása minden területen, hiszen az egyes társadalmi csoportok csak a másik rovására tudják igényeiket érvényesíteni. De ha továbbra sem születnek meg a gyermekek, nem lesz szükség élelemre, téglára, bútorra, utakra, házakra, iskolákra, egyetemekre sem.

Mivel adventi időszakot élünk, gyertyát gyújtunk, és hétről hétre várjuk a sötétség megszűnését, a fény megérkezését. Talán itt az idő, hogy elgondolkodjunk azon, mit tettünk helyesen, és mit kellett volna másképp tennünk családjainkért, gyermekeinkért, közösségeinkért, nemzetünkért.

Fel kell hogy ismerjük, amit számos más kultúrában is évezredek óta hirdetnek, hogy az anyaság a társadalmi élet folytonosságának meghatározó szimbóluma. Vajon eleget tettünk mi is az anyák megbecsüléséért, a családokért, a gyermekekért? Mózes első könyvéből tudjuk, hogy a férfi és a nő a házassággal egy testté lesz. Ha tehát egymásra vigyázunk: magunkra vigyázunk. Ha a gyermekünkre vigyázunk: magunkra vigyázunk. A társunk, a családunk az életünk legfontosabb erőforrása. Miért kényszerítenénk hát az édesanyákat a többszörös munkavégzésre? Hiszen ezzel önmagunknak, családjainknak, gyermekeinknek ártunk.

Ha idejekorán intézményekbe kényszerülve magányossá tesszük gyermekeinket, ingovánnyá tesszük lábuk alatt a talajt. Ha nincs hová hazamenniük, mert senki nem várja őket otthon: kockáztatjuk az egész nemzet jövőjét. A gyermekek egészséges fejlődéséhez a szülők személyes jelenléte, figyelme és szeretete nélkülözhetetlenül szükséges. Ez a nemzet felemelésének kulcsa, nemzetstratégiai érdekünk. Ebből fakad országunk mentális és fizikai ereje, egészsége, teremtőképessége.

Nem kéne elgondolkodnunk azon, hogyan adhatnánk vissza az édesanyaszerep társadalmi rangját?

Az édesanyák felszabadítása a többszörös munkavégzés, a kiszolgáltatottság alól: jogos és előttünk álló feladat. Ki kell szállni ebből a ringlispílből, ami szédítő magasságokba repített bennünket, de hova tovább kiperdülünk a semmibe. Az édesanyák többszörös túlterhelése, a generációk szétszakítása, az új nemzedékek tömeges egészségkárosítása, a megállíthatatlannak tűnő népességfogyás óriási felkiáltójelet tesz elénk. Ez az út járhatatlan! Adventi időszakot élünk. Gondoljuk át újra életünket: mit nem tettünk meg gyermekeinkért, édesanyáinkért, családjainkért.

Azt mondják sokan, hogy manapság már a nők karriert akarnak, és a családközpontúság nem nekik való, múlt századi, maradi gondolkodás. Hogy ez a közkeletű vélemény igaz vagy nem igaz? Szerettünk volna tiszta vizet önteni a pohárba, és egy parlamenti megbízásra 2017-ben egy reprezentatív kutatást indítottunk. Megkérdeztük a fiatalokat, hogy kinek mire volna szüksége ahhoz, hogy még egy gyermeket elindítson az életre. Meglepő eredményeket kaptunk, amely meg is jelent a Jövőnk a gyermek című könyvünkben. Az a mantra, amelyet hallunk úton-útfélen, hogy „a nők karriert akarnak”, a fiatalok 5 százalékára jellemző. 5 százalékra! 70 százalékuk egyensúlyt próbál keresni a család és a munkahely („karrier”) között. Vagyis próbál megfelelni ennek a feladatnak, ami két gyermekig még el is végezhető. Három gyermektől azonban ez már nagyon keveseknek sikerül. Ugyanakkor a fiatalok 25 százaléka szeretne csak a családjának élni, és – érthetetlen okokból – ma éppen az ő életpályaigényük nem tud kiteljesedni, miközben a demográfiai krízis és a népegészségügyi problémák is megkövetelnék, hogy adjuk vissza az anyaság, a család méltóságát.

Ez az anomália a születésszámok és a termékenység ismeretében különös figyelmet érdemel, amelyre már Szent II. János Pál pápa is felhívta a figyelmet. „A társadalmat oly módon kell megszervezni, hogy a feleségek és anyák ne kényszerüljenek családon kívüli munkára, és a családok méltó módon élhessenek és gyarapodhassanak akkor is, ha az anyák minden idejüket a saját családjukkal kapcsolatos tevékenységgel töltik. Le kell győzni azt a felfogást, amely szerint nagyobb megbecsülés illeti meg a nőket a házon kívüli, mint az otthon végzett munkájuk miatt. Ez azt követeli meg, hogy a férfiak valóban tiszteljék és szeressék a nőt, hogy személyes méltóságát valóban tiszteletben tartsák, a társadalom pedig támogassa az otthon végzett munkát, és teremtse meg annak feltételeit.”

Ez a társadalmi réteg nem vehet részt a nemzet javára a következő generáció felnevelésében, ameddig a gyermeknevelésre fordított munkavégzés nem kerül társadalmi elismerésre. Az egyik legfontosabb társadalmi érdekünk, hogy megteremtsük a főállású anyaság, a hivatásos szülők életpályamodelljét ahhoz, hogy a nemzet egészségügyi és demográfiai értelemben talpra állhasson.

Nemrég emlékeztünk meg a trianoni döntés 101. évfordulójáról. A nemzeti katasztrófa egyik legfontosabb oka az volt, hogy elcsatolták a határon túli területeket, nem született elég magyar gyermek. Trianon legfontosabb üzenete, hogy – megmaradásunk érdekében – növeljük a gyermekszületések számát. Teremtsük meg ehhez a társadalmi feltételeket. Úgy véljük, hogy az egészséges néplélek, a fenntartható társadalom fejlődésének alapja a csecsemőkor zavartalan fejlődése, az anya–gyermek egymásba ágyazódó szeretetkapcsolata. Mindent meg kell tennünk ennek a biztosítására. Amit Misi tanul, Mihály sem felejti. Erdő Péter bíboros, érsek így fogalmaz egy interjúban: „Azt az értéket, amelyet a gyermek felnevelése jelent, a társadalom az előző évtizedekben alig ismerte el. Ezt nagyobb mértékben kell elismerni, hiszen rádöbbenünk, hogy mennyire hiányzik. Nem is pusztán a létszám, a demográfia kérdése ez, hanem hiányoznak azok az értékek, amelyeket a nevelés útján lehet átadni, pedig nem mindegy, hogy milyen emberekből áll a társadalom: önző kapcsolatokra képtelen, bizalmatlan emberekből, vagy olyanokból, akik egy szerető családban nőttek fel, és tudnak együttműködni egymással.”

Évezredek tapasztalatait kutatások eredményeit összefoglalva a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia is állást foglalt e kérdésben a 2020-ban megjelent, Megújulás a szeretetben című körlevelében: „Az első életévben az állandó anyai jelenlét biztosítja a legjobban a csecsemő idegrendszerének, érzelmi életének teljes körű, zavartalan fejlődését. Az egyház és a társadalom különleges összefogására van szükség ahhoz, hogy a gyermek számára szükséges gondoskodást megkapja. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy lehetőség nyíljon az édesanyák otthon maradására és a személyes törődés kereteinek, a nagycsaládos életpályamodell kiteljesítésére.”

Az édesanyák felszabadítása a többszörös teher alól össznemzeti érdekünk. Csak ezen az úton biztosítható a nemzet talpra állítása és egészséges fejlődése. Vállaljuk fel végre keresztény küldetésünket, állítsuk helyre a történelmi folytonosságot, szabadítsuk fel az édesanyákat a többszörös munkavégzés terhe alól. 2022-ben ez az adventi üzenet. A társadalom működési folyamatait szilárd spirituális alapokra kell építeni, amelynek alapja a családi integritás. A szeretetkultúra helyreállítása által az isteni terv végrehajtása. A párkapcsolat, amelyben a csecsemők, a gyermekek szeretetben tudnak kibontakozni.

Talán többen is megélték már, hogy gyermekeink, unokáink születése hatalmas élmény. Érkezésük olyan biológiai, pszichológiai, idegrendszeri, hormonális, gazdasági, családi, közösségi, társadalmi esemény, amely mindent átalakít. Értük érdemes élni. Ha csak meglátunk egy csecsemőt, egy gyermeket – azonnal mosolyt fakaszt, és odafordulunk. Miközben megindítja a szeretet áradatát, hatalmas erőforrásokat szabadít fel nőkből és férfiakból, fiatalokból és idősekből egyaránt. Nemzetünk megmaradása érdekében nincs ma fontosabb ügy Magyarországon az újszülötteknél. 2023 vízválasztó lesz ebből a szempontból.

Kezdjük el végre a történelmi tapasztalatokra építő, kutatásokkal alátámasztott, bizonyítottan működőképes stratégia végrehajtását. Isten áldja nemzetünket!

A szerző szocializációkutató, a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Alkotó Műhely (CSAM) vezetője