Alkoholbeteg anyák, a síró Isten és a karácsony

A karácsony sokak számára a legragyogóbb ünnep és megint sokaknak a legsötétebb. Az év legszebb vagy épp legnehezebb napjai. Minden zárva van. De leginkább a szívek. Egyre több. Úgy vannak zárva, ahogy a bibliai történet Názáretének ajtajai. Nagy reteszekkel, rettenetesen nagy reteszekkel. A nagy, bezárt ajtók mögül pedig kikiabálnak a lelkek. Elzavarják az arra járót. Elzavarják magukat is, messze a befogadó szeretet fényétől. Aztán József és Mária, a várandós anya a korabeli beszámolók szerint egy istállóban húzhatta meg magát, hogy a várva várt Gyermek, az Isten Fia megszülessen.

Ahogy a három szép karácsonyi történet sokak által nem várva várt nyolc gyermeke is megszületett erre a világra. Egyikük sem karácsonykor jött világra, történeteik messze állnak a mézes-mázos romantikus gyermeket befogadó hollywoodi történetek „dzsingülbelles” zenélgetős, (mű)fenyőillatú plázás gagyiságaitól, mégis igazi karácsonyi történetek. Mert egy gyermek születése bármikor is van, ott, akkor karácsony van. Nagybetűs ünnep. Mindannyiszor, ha az egyből kettő lesz, ha a gyermek napvilágot lát, bizony felsír az Isten, hogy aztán a sírás az élet örömére forduljon. Az anyai mosoly az öröm, a születés felett érzett kiteljesülés mosolya a válasz a felsíró Istennek. A sírás örömre fordul az anya első ölelésében. Aztán ez az anyai ölelés vagy kitart vagy nem tart ki...

A három szép történet főszereplőit az egyszerűség kedvéért hívjuk Máriának és Józsefnek. Az anya nő, az apa férfi, ahogy a Bibliában. Miért szépek ezek a történetek? Mert igazak. Mert a szépség és az igazság édes testvérek. Első történetünk Józsefe és Máriája magtalan volt. Van ilyen. Sok van ilyen. Az ilyen Józsefek és Máriák nagyon szeretnének gyermeket, ellentétben másokkal, akiknek lehet. Ezek az „ellentétben emberek” közül sokan a megkapott életet a szívük alól az abortusz-rend biológiailag veszélyes hulladékai közé dobják. Ismerjük a lányokat. Akinek göndör a haja vasalja, akinek sima, göndöríti. Akinek nincs gyermeke, az vágyakozik, akinek van, az sokuknak akadály. A mi igaz történetünk Józsefe amolyan iparos, dolgos ember volt, ha hazament édesanyjához, együtt sóhajtoztak, imádkoztak gyermek után. Mindhiába. Elment hát a hivatalba és kérvényezett József gyermeket, ahogy József Attilánk öcsödi nevelőszülői is. Mindhiába. Tél jött tél után, egyre fagyosabb lett a lélek, közben lezajlott egy rendszerváltás-féle esemény is Magyarországon, de csak nem jött a gyámhivatali levél, csak nem üzentek. Ha időnként érdeklődött, annyit mondtak: „Nincs, József!” Az életről lemondófélben levő ember amolyan réveteggé válik, céltalanná, talán egy kicsit mihasznává is. Egy újabb tél beköszöntével azonban megcsörrent a piros házi bakelittelefon: „József, szeretne továbbra is gyereket?” – kérdezte a túlsó vég. „Szeretnék!” Válaszolt kinyílt lélekkel. „Itt van öt cigánygyerek, Mária, az elhagyott anya, huszonhét évesen alkoholbetegként most halt meg” – szólt a tájékoztatás. „Indulok!” – válaszolt gondolkodás nélkül József. A maga Máriájának annyit mondott, hogy indul a gyerekekért, anyjának is telefonált, hogy „Mama, jönnek a gyerekek. Öten!” A Mama sírt, Józsefünk beindította a kombi Wartburgot is nekiindult az útnak. Előtte a maga Máriájával otthon gondosan öt helyet készítettek a csöppségeknek. Mama az első szobából elővett az unokáknak jó előre, évek óta összekészített stafírungból, a feltornyozott ágyról öt kispárnát, öt dunyhát, öt kiscihát, öt nagyot, lepedőt, törölközőt és közben sírt, sírt, ahogy az Isten szokott a születéskor. József beültette a gyerekeket a hátsó ülésre, hazapöfögött, nagy boldogan felvitte őket, mindenkinek megmutatta a helyét. Fordult egyet, hogy valami vacsorafélét készítsen nekik feleségével, s mire visszament, az öt átmeneti árva mind egy dunyha alatt szuszogott. És így is aludtak, amíg bírtak, mint a nyulak vagy a kisbárányok. Így szocializálódtak az albérletből albérletbe támolygó anyával a nyomorban. Egy dolog volt biztos ötük életében: az összekucorodás, ami meleget adott, biztonságot, gyógyító sötétet, amikor nem kellett látniuk anyjuk, Mária nyomorúságát. Amit nappal láttak azt éjszaka álmodni nem akarták. Aztán telt múlt az idő, József és Mária, az örökbefogadók nevelgették a gyerekeket. Fel is nőttek. Máriának sok lett az öt gyermek, Józsefnek kedvére való volt, a gyermekek is nagyon szerették, amit Mária nem szeretett, így elváltak útjaik. Felnőttek szépen, élik a maguk életét, kivéve egyiküket, aki, mint nagy költőnk, vonatsínekre esett. József, ma fogadós. Akinek a názáreti szakmabelijeivel ellentétben mindig nyitva az ajtaja. A szívének is.

Az öt gyermek után következzen a nyolcból az egy, a Boldogság nevet viselő. József atyával, a nyugdíjas, hetvenes évei közepén levő, vidékre költöző, saját elmondása szerint meghalni készülő katolikus pappal kezdődtek a „gondok”. Olyan helyre bútorozott be a jó öreg, ahol a miséi tele voltak csipogó, csicsergő, daloló gyerekekkel, számos nagycsaládossal. Csak nem akaródzott meghalni, inkább új életre kelni. A derék atyafi csak mondta, mondta a miséket, gyóntatott, lelkigyakorlatot tartott és elindította a lelki örökbefogadást. Több százan kezdtek el imádkozni azokért az édesanyákért, akik áldott állapotba kerültek, de vagy saját elhatározásból, vagy külső nyomásra abortuszt akartak elvégeztetni. A derűs, jó öreg elmondta mindig, hogy talán sohasem fogunk találkozni ilyenformán megmentett lélekkel, de ne adjuk fel. A közösség levelezőlistáján található a történet: „Érdekes jele a Gondviselő Isten szeretetének, hogy az orosz-ukrán háború kitörésének napján – február 24-én hajnalban – megszületett egy kislány, akit még egy jó fél évvel ezelőtt „nem kívánt terhesség”-ként tartottak nyilván az egészségügyben. Akkor csörrent meg a telefonom a fáradt anyuka örömhírével, amikor az orosz csapatok megkezdték a bevonulást Ukrajnába. Hajnali fél ötkor. Az is érdekes, hogy a mindent felemészteni szándékozó gonoszság árnyékában egy édesanya úgy dönt pár nappal a szülés előtt – nem tudva a szó jelentését (!), hogy a Boldogság (idegen nyelven Felícia) nevet adja a kicsinyének, holott előtte teljesen más neveken gondolkodott.

„A történet ott kezdődött, hogy férjemnek tavaly karácsony előtt egy jómódú üzletember barátja azt mondta, hogy »Ebben az évben mindent elértem, sikeresek vagyunk, jó lett a gazdasági évünk, csak egy valamit nem tudok megoldani. Egy hetedik hónapos várandós kismamát, korábbi sportklub-beli társamat az utcára tették szülei, nagyszülei, mert nem vetette el gyermekét. Nem tudsz valamit tenni?« »Megérkezett, akire vártunk – jött haza lelkesen férjem –, akiért annyit imádkoztunk, amire még József, az Atya kezdett bíztatni bennünket!« Nem értettem, aztán ahogy mesélte, megértettem. A mi ajtónkon kopogtatott, de aztán a plébániánkra lépett be a Gondviselő Isten egy kicsiny gyermek képében. Egy halálra szánt, de életben maradt magzat keresett édesanyjával szállást és a mi közösségünk befogadta. Ebben az eszement világban egy apró kis csoda. Vagy nagy csoda? Talán az teszi ezt igazán naggyá, hogy mindenki, de szó szerint mindenki, akitől bármi segítséget kértünk, azonnal segített. A gyermek és édesanyja jól van, jelenleg szerzetes nővérek oltalmazó közelségében. Nagyon hálásan köszönjük a nevükben is azt a segítséget, amit tőletek kaptak, kapnak: imádságot, minden nap meleg ebédet, testvéri jó szót, anyatársi segítséget, ruhát, pelenkát, odafigyelést, élelmiszer adományt, pénzbeli támogatást, gépkocsi-ügyintézést, adminisztrációs segítséget, jogi tanácsadást. Az édesanya nagyon boldog kicsi babájával és elmondhatatlanul hálás közösségünk minden tagjának, hogy a számára terhes időszakból áldott időszak lehetett. Megrendítő volt látni azt, hogy pillanatok alatt gyűlt össze több mint egymillió forint, tudni azt, hogy van, aki rendszeresen utal kisebb összeget a neki nyitott számlára, hogy a Mama Klub fáradhatatlanjai minden nap viszik az ebédet, hogy a helyi bolt havi utalványt biztosít ellátásukhoz, a családsegítő, a karitász csoport egy emberként áll mögötte.

A lelki örökbefogadás nyomán, sok-sok imádságának áldott gyümölcsét kapta ez a közösség. Sokan sosem látják eredményét, amiért imádkoznak. És mégis és mégis. Különös kegyelem ez és talán – mivel ő az ötödik, abortusz elől menedéket kereső anya-baba páros, akit Mária nővérék segítenek – egy újabb jel lelkileg és közösségében is erős egyházközségünknek.”

Eddig a levélrészlet. Egy magára maradt Mária – de mennyi van... – gyermekével. Mennyi – többre hivatott – József, mennyi önző, gondot nem viselő férfi ténfereg az önző testi szerelem vagy erőszak nyomán – maga sem tudja – kiégett lélekkel. Magányos Józsefek, magára hagyott, de gyermekáldotta Máriák országa is vagyunk, az egyszülős családok csonka szeretetű kis világa. Történetünk anya-lánya boldog. A kicsi lány – ilyen talán csak a mesékben van – mindig mosolyog. Mindennek örül, a Boldogság gyermeke, de talán tudatlanul is leginkább az életnek, az el nem némított szívhangnak, az elmaradt abortusznak. Mennyi kiszolgáltatott lány, szexmunkára kényszerített nő, rabszolgaságba taszított anya. Történetünk Máriája is az ital rabja lett, ahogy felmenőinek is nagy gondja akadt az alkohollal, de egy gyermek megálljt parancsolt. Kinyíltak feléjük a vastag reteszek, az agyonterhelt szívek, és elég volt, hogy résnyire nyíltak az ajtók, hogy mindenki a magáéból nekik csak egy picit adott, de lehet, hogy épp akkor csak az a kicsi hiányzott.

Hetedik és nyolcadik gyermekek édesanyja is súlyos alkoholbeteg lett. Mária képtelen volt feldolgozni férje halálát, az italba menekült. Nincs tovább. Amikor teheti, gyermekeit égő vággyal szereti, de lassan elég, elfogy, ahogy látjuk, huszonhét évesen is el lehet fogyni. Terjedni kezdett a hír a közösségben, hogy a két gyermeknek befogadó családra volna szükség. Nem nevelőkre, szülőkre. József és Mária is olvasták a segélykiáltást. Négy gyermek mellé odavették a kettőt. Ők is adnak kispárnát, takarót, szobát, asztalnál ülőhelyet, terítéket, kenyeret.

Mielőtt bárki legyintene e történetek kapcsán, hogy persze aki megteheti, akinek sok pénze van, az tud ilyet tenni. A három történetet valóban gazdag emberek írták, a szív bőségében gazdagok. Az eredeti József és Mária bibliai szálláskeresése óta tudjuk, hogy a tehetősek, a jómódúak, a kényelmesek ajtajai zárva maradnak. Szívükön vastag retesszel kiabálnak nincset a szállást keresőknek.

A három történet azért szép, mert igaz, ahogy Jézus születése is. Minden történetben van egy József és egy Mária. Két főszereplő. Nem egy. Máriák, akik vállalják a gyermeket és Józsefek, akik vállalják a Máriákat. Úgy mindenestül. Akik képesek kötőféken Betlehembe vezetni áldott állapotban levő feleségükkel a szamarat, akik képesek istállóban is szülőotthont létesíteni, képesek minden gyermekből Isten fiát nevelni, képesek családot ácsolni minden nap. Józsefek nélkül nincsenek Máriák, de Máriák nélkül élhetnek nemtörődöm Józsefek. Mennyi, mennyi József áll az alkoholizmusba menekülő anyák mögött. Pontosabban, mennyi nem. Mennyi hitvány, kisbetűs józsikája van ennek az országnak, kiüresedő világunknak. Lassan közelít az idő: Józsefekért kell imádkozni. Talán itt is van. Hiszen mondjuk ki, válság van, férfiválság. A karácsony kijózanító idő, ébresztő Józsefeink, ébresztő magyar férfiak!

A szerző teológus