A várakozás időszaka soha nem könnyű, viszont mindig arra int, hogy türelmetlenséggel soha nem juthatunk közelebb a beteljesüléshez, az idő nem rövidíthető meg. A negyedik adventi gyertya ugyan a szeretet lángjait lobbantja fel, ám lehetőséget ad egyfajta számvetésre, hogy hol is tartunk a karácsonyi készülődés közben, s nem csupán az ünnep tárgyi kellékeinek előkészítésében, sokkal inkább a lelki felkészülésben. Gyermekfejjel, amikor az idő még feldolgozhatatlan – viszont a kíváncsiság szenvedélyes motor a felfedezésre, és a meglepetés váratlan örömét is képes felülírni –, a várakozás nehézségét könnyen átszakíthatja a csalódással járó türelmetlenség.
Egy életre szóló tanulsággal járt, amikor hét-, nyolcévesen a már bakfis nővérem rávett, hogy néhány nappal karácsony előtt kutassuk fel, milyen ajándékot vettek a szüleink. Talán éppen a kiábrándító akció okán vesztettem el hitemet a csodatévő Jézuskában és angyalaiban, akik egyszerre képesek minden házhoz eljuttatni a karácsonyfát és az ajándékokat, és illékony felbukkanásukkal túláradó örömmel árasztják el az otthonokat. A szekrények, ágyak, komódok, ládák óvatos áttúrása után a spájz következett, ahol a félhomályban a befőttek és lekvárok mögé rejtve egy sodrófára emlékeztető gondosan becsomagolt titokra bukkantunk. El nem tudtam képzelni, mit rejthet a pakk, mert sodrófához képest túl könnyű volt, s bár apám – nem teljesen alaptalanul – mindig azt mondogatta, hogy ha kolbászból lenne a kerítés, akkor azt már felfaltam volna, kizártnak tartottam, hogy kedvenc kajám lappangjon a csomagban, annál is kevésbé, mert a jólismert illat sem köszönt vissza. A gondos tapogatódzás, szimatolás eredménytelenül járt, így várni kellett a titok feltárulására, miközben nagy árat fizettem a semmiért, hiszen egy másik titkot jóidőre elvesztettem. Néhány nappal később a várva-várt csengő felhangzása után aztán a meglepetés éppoly ellenállhatatlanul ért, mintha nem is kutakodtam volna, s a rejtélyes csomagban lapuló matchboxpálya sínjei láttán az örömöm is határtalan lehetett. Utóbb szinte megkönnyebbültem, hogy az illetlen szimatolás értelmetlennek bizonyult, hiszen aligha tudtam volna olyan csillogó szemekkel fogadni az ajándékot, ha az ádáz nyomozás sikerrel zárul.
A Jézuska elvesztése miatt érzett csalódottság azonban ott maradt. Azt azonban megértettem, hogy a legjobban akkor járok, ha az ünneprontást elkerülöm, és soha többé nem próbálkoztam az ajándékkereséssel. A tanulás egyúttal arra is rádöbbentett, hogy attól kezdve nem elégedhettem meg saját örömömmel, nekem is kellett adnom, ami azért sem volt egyszerű, mert már korábban az óvodában szembesültem vele, hogy a rajzaimtól legfeljebb édesanyám és nagymamám szemei párásodtak be. A negyedik gyertya éppen ezért sokáig inkább fokozta kínjaimat, mert az első három általában nem segített az örömforrás felfedezésében, a napok viszont döntéskényszerbe hozva megállíthatatlanul fogytak.
Az örömszerzés visszatarthatatlan kifejezése aztán évekkel később az angyalaival érkező Jézuskát is életre keltette, amikor a karácsonyi fenyő kiválasztása és cipelése közben azt is felismertem, mekkora élmény ehhez a kultúrkörhöz tartozni, és milyen szomorúan telhetnek azoknak a napjai, akik ebben a nagy közös várakozásban – önhibájukból vagy másféle elkötelezettségük miatt – nem tudnak részt venni. Attól kezdve az ünnepet megelőző tülekedés sem borzasztott el, sőt kifejezetten megértőbbé tett, s bár az esztendő további hónapjaiban azóta is szakadatlanul küzdök a hirtelen rám törő türelmetlenséggel, advent mindig nyugalomra int, a negyedik gyertya pedig számvetésre késztet, hogy Jézuska is örömét lelje látogatásakor.
A szerző vezető szerkesztő