A vasárnap még egész békésen telt, Deák Danival kellemesen elemezgettük az elmúlt hét történéseit, papírra vetettem értő szavait, este szűk családi körben meggyújtottuk a harmadik adventi gyertyát, karácsonyi dalokat énekelgetve villantak fel agytekervényeimben a múltból megmaradt készülődések pillanatai, aztán békésen lefeküdtem, s halk fohászok árnyékában álomba szenderedtem.
Mindez szót sem érdemelne, ha másnap a megszokott rendben ébredtem volna, ám azóta sem tudom eldönteni, hogy csak a megszokott vagy maga az ébredés maradt el, s ezeket a sorokat is álmomban írom csupán. Mert elég rémálomszerű, hogy a fékek és az egyensúlyok felkent bajnokának bájos csuklóján bilincs kattan, és az Európai Parlament alelnökének gondosan melírozott fürtjei egy cellában porosodnak.
Az még tisztán megvolt, hogy pénteken a horvátok és az argentinok, szombaton a marokkóiak és a franciák jutottak elődöntőbe a dollárkötegekkel megvásárolt katari világbajnokságon, de hogy miként keveredett a vasárnapi szünnapon az emírség futballjátszmájába ez a született európer szocialista hölgy, az már nehezen követhető; az pedig, hogy a hetet a rácsok mögött indította, végképp érthetetlen. A közel-keleti olajozásnak köztudomásúan nagy hagyománya van, nem tegnap kezdődött a művelet; ma már jól ismert az emírek meggyőzőképessége is, amivel az egykor csodált sztárt, Michel Platinit és a labdarúgótudása miatt soha nem csodált Joseph Blattert rábeszélték a sivatagi focivilágbajnokság ötletére. No de a cellát az európai és a nemzetközi futballszövetség két elnöke is messzire elkerülte, mindössze a bársonyszékeket húzták ki alóluk, de a rácsok világával nem kellett megismerkedniük. A hírhedten szigorú svájci bíróság éppen a nyáron mondta ki: valószínűtlen, hogy Platini a szerződésbe foglalt pár százezer svájci frankos „csekély díjazásért” dolgozott volna. Alighanem a gondosan érzékenyített bíró is megalázónak tartott volna egy ilyen szemtelenül szerény összeget.
Ez a túlzott szerénység vezethette az Európai Parlament alelnökét és kisebb szocialista csapatát is, akik Brüsszelből a magas erkölcsi mércékkel megáldott, már bevált nyugat-európai úton indultak Katar felé, s arra igazán nem számíthattak, hogy miközben minden szempárt Magyarországra és Lengyelországra irányítottak, egyesek a helytelen irányba néznek.
A legfélelmetesebb, hogy fogalmam sincs, felébredhetek-e már, vagy holnap, holnapután még álomszerűbb leleplezések következnek, hiszen a brüsszeli játszmák szinte kiszámíthatatlanok, csak abban lehetünk biztosak, hogy a kellő időben bárkiről és bármi kiderülhet. Nem ez az első nagy leleplezés, és a bizottság elnökének, Ursula von der Leyennek a vakcinázó smsei is régóta berregnek; mit tudhatjuk, mikor csurrannak ki a készülékből? Ha egykor Európa nagyhatalmú Muttiját, Angela Merkelt következmények nélkül le lehetett hallgatni Amerikából, akkor ez a baleset kivel ne történhetne meg?
Most éppen a bájos Eva Kaili szerepel a címlapokon, de a fékek és az egyensúlyok szilárd egyensúlyától óvott brüsszeli uniós központ ötszáz méteres körzetében nem véletlenül vásárolt vagy bérelt kétezer multicég irodát. Jól képzett közgazdászok mindig pontosan tudják, mi az a költség, ami megtérül, és mibe haszontalan fektetni. Katar csak az általa Nyugat-Európában már megismert utat követte, ahogy az EP-alelnök sem tett másként.
Meglehet, ócska populista vagyok, legalábbis a fejlett erkölcsi érzékű belga Le Soir publicistája szerint az egész korrupciós üggyel az a legnagyobb baj, hogy támadási lehetőséget biztosít, fegyvert ad a populisták kezébe a parlament lejáratásához.
Jó estét európai értékek!
Tényleg jobb lesz, ha álmodom tovább…
A szerző vezető szerkesztő