A magyar politikai ellenzék tragédiája hosszú ideje az, hogy nem tud értelmezhető programmal előállni. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy csak fogcsikorgatva, kínnal-keservvel képes olyan ötletet felvetni, amely kormányzati oldalról még senkinek nem jutott eszébe. Bizony, a kormánypárt kifogta a szelet ellenzéke vitorlájából.
A baloldal hagyományosan és saját eszmerendszeréből következően abban érdekelt, hogy minél több szociális támogatást, juttatást harcoljon ki és vezessen be. Pillanatnyilag azonban úgy áll a helyzet, hogy a kormány olyan alaposan kistafírozta a szavazók szinte valamennyi csoportját, hogy arra már nehéz volna ráígérni. Vagy ha igen, legfeljebb valami sületlenséget. Az életpályamodellek, a fizetés- és nyugdíjemelések, a gyermekvállalással összefüggő támogatások, az adó-visszatérítés gyakorlatilag a magyar társadalom egészét érinti, ezekből valamiképpen mindenki részesedik, még azok is vagy azok hozzátartozói is, akik máshová ikszeltek, ikszelnek.
Természetesen egy politikailag máshová elkötelezett embert ez nem különösképpen érdekel, megköszöni az adó-visszatérítést, amikor a szülő, nagyszülő megkapja az emelt nyugdíjat, bólogat, hogy ami jár, az jár, és elmagyarázza a gyereknek, hogyan kell a csokot igényelni, felvenni, majd ugyanúgy szidja a kormányt a közösségi médiában és a személyes csatornákon keresztül. Ha harcosabb, akár az is előfordulhat, hogy akcióba lendül, például hisztériát kelt az üzemagyag-ellátással kapcsolatban. (Nemrég láttuk a Blokád című filmet. Bizonyára nem kerüli el a figyelmünket, hogy kottára ismétlődnek az 1990-es események, a baloldal a régen bevált módszereket alkalmazza – ezúttal sikertelenül. Sőt, amint az a legutóbbi kormányinfón újságírói kérdésre válaszolva elhangzott, az ügyben nyomozás folyik.) Ha nem lehet értelmesen és törvényesen hatalomhoz jutni, megpróbálják másképpen.
Az ellenzék tehát tehetetlen, a konstruktív együttműködést nem tekinti megoldásnak, saját ötlete pedig nemigen van. Az egyetlen idea, amely búvópatakként tör elő baloldali körökből, az az alanyi jogon járó minimálbér ötlete, amely azonban valójában az európai baloldal víziója. Szerencsések vagyunk, hogy ezt eddig senki nem gondolta annyira komolyan, hogy elérje a bevezetését.
Kevés olyan kormányzati döntés van, amely annyi kritikát kapott volna, mint a nemzeti konzultációk kezdeményezése. Talán csak a stadionozás sikerült hevesebbre, mint a konzultációk bírálata. Ezzel nem is volna baj, hiszen a bírálat a mindenkori ellenzék egyik fő feladata, ki tegyen fel kérdéseket a kormányzati döntésekkel kapcsolatban, ha nem ők? A probléma az, hogy a baloldalnak már megint nem sikerült konzekvensnek maradnia. Ugyanis az egyik párt, amelyik ehhez a politikai közösséghez tartozik, konzultációra invitálja a magyar lakosságot. Az LMP-ről van szó, hirdetésük pedig, amely váratlanul csap le az óvatlan internetfogyasztóra a világháló bármely zugából, már nem azt állítja, hogy a konzultáció felesleges, elterelő kormánypropaganda stb., hanem hogy a Fidesz nem olyan kérdéseket tesz fel ezeken a kérdőíveken, amilyeneket fel kellene tenni, nosza tehát, tegyük meg most. Mivel egy zöldpártról van szó, szerintük a zöldgondolat, a környezetvédelem, a fenntarthatóság vizsgálata hiányzik ezekből.
Kár volna most felületet vesztegetni arra, hogy emlékeztessünk, Áder János korábbi köztársasági elnök társadalmi szerepvállalásának egyik fundamentuma a klímapolitika volt, inkább csak vegyük észre, hogy a baloldal már megint azt a morzsát eszi, amely az asztalról lehullott. Az emberek hozzászoktak, hogy megkérdezik őket, és szívesen töltik ki a kérdőíveket? Akkor kérdezzük meg mi is őket, de úgy, ahogy mi szeretnénk. Ha eléri a célját, ügyes gondolat lehet. De semmiképpen sem eredeti.
A szerző főmunkatárs