Csere Péter

Vélemény és vita

Az ünnepek elé

Kezdetben volt a Mikulás. Akikhez eljött, ritkán gondoltak Szent Miklós püspökre, a Mikulás afféle „erdei ember” volt, aki a sűrű fenyvesekben lakik, és minden évben rénszarvasok húzta szánon indul ajándékokkal megjutalmazni a jó gyerekeket. A rosszaknak virgácsot hoz, figyelmeztetésül, hogy javuljanak meg. Persze, az ajándékot aztán megkapják ők is. A jó gyerekek örülnek, a rossz gyerekek elgondolkodnak – aztán ugyanolyan rosszak maradnak, mint addig is voltak.

Amúgy maga a szokás a 19. század közepétől él, és felvidéki eredetű kell, hogy legyen, hiszen a Miklós ily módon írva és kiejtve csak szlovákul (még csehül sem!) Mikulás. Nem sokkal a rendszerváltás után a révkomáromi alpolgármester, Csintalan Miklós ajtaján is ott virított: Csintalan Mikulás. Nézzük el neki, muszáj volt, és hogy röhögőgörcs nélkül nehezen sikerült elmenni az ajtaja előtt, az már egyedül a magyarok problémája volt.

A Mikulást senki nem keverte össze a Jézuskával és a karácsonnyal. Előbbi, a Mikulás, afféle előrehozott Jézuskaként funkcionált advent első hetében, és akkor tettünk eleget a hagyományoknak, ha a cipőnket szépen kipucolva az ablakpárkányra helyeztük, hogy a Mikulás abba tegye az ajándékot. Legtöbbünk cipője persze a párkány ablakon belüli részén volt; hogy így miképpen helyezte beléjük az ingyen javakat a Mikulás odakintről, nem firtattuk. Ezek után a december 6-án érkező Mikulás kötelességtudóan eltűnt, hogy kis időn belül átadja helyét a Jézuskának. Őróla azért a legtöbben tudták, hogy Jézus Krisztusról, a keresztény vallás megalapítójáról van szó, és az ő születését ünnepeljük december 24-én egymás kölcsönös megajándékozásával.

Szóval: a Mikulással hosszú ideig nem volt semmi probléma, és rend volt a fejekben. Az idők azonban változnak, velük együtt mi is. Sőt, még a Mikulás is.

A Rákosi-rendszer kulturális katyvaszába úgy integrálódott a Mikulás, hogy tulajdonképpen el is tűnt, a karácsonnyal együtt. Aztán ami még rosszabb: a kettő mondhatni kényszervegyült, többszörösen is. Valószínűleg azért, hogy még csak véletlenül se tudjunk eligazodni az amúgy is reakciós és idejétmúlt keresztény hagyományok – pardon: legendák – útvesztőjében, és fogadjuk el a megvalósult szocializmus pápái által sugallt igéket.

A taktika, fokozatosan és következetesen adagolva, működött. A Mikulás helyébe a Télapó, a karácsony helyébe a fenyőünnep került. A Télapó még a nyomát is eltüntette Szent Miklós püspök hagyományának, a fenyőünnep pedig pogány természetvallás módjára költözött a Jézus születését ünneplő karácsony helyébe. Másként, a „megszokott” módon emlegetni sem volt tanácsos őket. Nem legenda, hogy a diákjainak és a munkatársainak kellemes karácsonyt kívánó tanár ajtaján még aznap este az ÁVH dörömbölt. Sőt, egyes elvhű igazgatók nemegyszer a helyszínen ellenőrizték, hogy otthon nem állított-e karácsonyfát valamelyik beosztottjuk. Hogy a fenyőünnepen éppen a fenyőfaállítás legyen tilos – nos, erre a logikai bukfencre kevesen figyeltek fel.

A Rákosi-rendszer aztán ment, a katyvasz maradt. Méghozzá szokás szerint többszörösen keverve és összerázva.

A kádári puha diktatúrában a kevésbé veszélyes Télapó – Szent Miklós püspök személyétől változatlanul szeparálva – lassan ismét Mikulássá vált, a biztonság kedvéért a szláv eredetű Télapó (Dedo Mráz) nevet is megtartva. A Mikulás érkezése sokkal nyilvánosabb ünnep volt, mint a karácsony. Hiszen létezett munkahelyi, szakszervezeti, sőt a fegyveres erőknél egység- és alegységszintű Mikulás is. A karácsony is visszatért, és otthoni családi esemény lett, ám Jézus születésének ünnepe mégiscsak sokkal konkrétabb klerikális tartalmat hordozott. Ez utóbbiról is igyekeztek tehát az ünnepet leválasztani, és – ki hinné! – ebben idővel éppen az imperialista szuperhatalom, Amerika sietett a kommunisták segítségére.

Amikor az amerikai filmek fokozatosan ismét a mozik főmenüjére kerültek, az emberek kezdték megismerni, és persze részben majmolni is az amerikai szokásokat. Így aztán észre kellett venniük, hogy Amerikában sajátos helycserés keresztugrás történt Szent Miklós és Jézus Krisztus között. A mi Mikulásunknak megfelelő Santa Claus ott nem december hatodikán, hanem – Jézus születésnapját mintegy elorozva – december huszonnegyedikén érkezik. Ő cirkál az utcákon rénszarvasszánon, ő rázza a csengettyűt, és ő hozza az ajándékokat. Jézuska pedig, az éppen, hogy világra jött, ám kevésbé marketingképes vallásalapító egyszerűen eltűnt, mintha soha meg sem született volna.

Nosza, egyéb sem kellett a Mikulás-Télapó-fenyőünnep-Jézuska stratégiával már kellően elbutított elméknek: hatalmas elánnal vetették magukat az ünnep Amerika által kínált, nyilván sokkal menőbb interpretálásába. Számukra ettől kezdve a karácsonyi ajándékokat a Mikulás-Télapó-Santa Claus hozta. Hogy ennek aztán összehasonlíthatatlanul több köze van a marketinghez, mint a történelmi igazsághoz, a kutyát nem érdekelte. Sem ott, sem nálunk.

Olyannyira, hogy az amerikai Santa Claushoz hasonlóan a mi Mikulásunk is már december hatodikától rázza a csengettyűt az adventi vásárokban – és folytatja ezt három hétig, egészen karácsony utolsó napjáig. Sőt, újabban sok helyütt teljes egy hónapig, vízkeresztig, amikor elérkezik január hatodika, és már úgyis le kell szedni minden karácsonyi dekorációt. Bár ne adjunk tippeket a marketingeseknek. Szerintük mindenre rá lehet tenni még egy lapáttal… 

Hamar észrevehető az emberi elme sebezhetősége. Hiszen egyszerűen kelthető katyvasz a fejekben, ha addig evidensnek tűnő igazságokat kezdenek összekutyulni. A következő nemzedék már zavart lesz, az őutánuk következők már teljesen bizonytalanok. Márpedig az ember nem szereti a bizonytalanságot, és kiköt a saját korában uralkodó elmélet mellett. Még akkor is, ha annak már végképp semmi köze az igazsághoz. Így megy ez. A képlet félelmetesen egyszerű.

Ahogy az igazság is.

Kr. u. 270 körül, még a kereszténység kezdetén, született egy igen-igen gazdag görög nemesifjú Patarában, a kisázsiai görög városok egyikében. A fiatalember, akit Miklósnak hívtak, hamar nagy érdeklődést mutatott a kereszténység iránt, tizenkilenc évesen már pappá is szentelték, a szüleitől örökölt hatalmas vagyont pedig szétosztotta a szegények között. Később egy kolostor apátjaként – mivel sokkal agilisabb természet volt annál, hogy a passzív szemlélődést válassza életcélul – Myra városának püspöki teendőit is rábízták. Amikor tudomására jutott, hogy egy elszegényedett ember a három lányát nyilvánosházba akarja adni, hogy kimásszon az anyagi csődből, éjszaka odalopózott az ablakuk alá, és egy arannyal bőven megtömött harisnyát (ezek szerint maradt azért valami a családi vagyonból) dobott be rajta. Az arany kisegítette a családot, és megmentette a három lányt attól, hogy a nyilvánosházba kerüljön.

Szent Miklós püspök, a későbbi Mikulás és Santa Claus ősapjának legendája imígyen kezdődött. Több mint másfél évezred telt el, éppen elég idő a történet szerteszéjjel ágazásához. Persze, a legendának – ha nevezhetjük annak – számos változata létezik, de talán ez a leginkább hiteles, hiszen világosan felismerhetők benne a későbbi Mikulás-kultusz alapvető elemei. Van valami egészen torokszorító ebben a történetben: túlságosan „életszagú” és túlságosan prózai ahhoz, hogy holmi tündérmesének tartsuk. Nem kell kivételes empátia, hogy átérezzük a három szerencsétlen lány lelkiállapotát, akik utolsó éjjelüket töltik otthon, mielőtt az örök becstelenség és megbélyegzettség lenne a sorsuk. Egy ember pedig, akit később ezért és egyéb jótéteményeiért szentté avatnak, segít rajtuk. Myra püspöki fövege méltó fejre került; lám, csodát az is tehet, aki nem tud egyetlen intéssel vizet fakasztani a sziklából.

Pedig a téli ünnepek eljöttével többször eszünkbe juthatna, hogy csodát talán mi, hétköznapi és gyarló emberek is tehetünk. Vegyük észre: ennek lehetőségét mindig a legprózaibb helyzetek kínálják, és maga a csoda sem sokmilliós költségvetésű digitális trükként manifesztálódik. Elég, ha mosolyt varázsolunk egy előbb még elkeseredett és reményvesztett ember arcára. Ehhez viszont az kell, hogy rend legyen a fejekben. Mert a katyvasz nem válik arannyá, ahogy a végtelenített csengőrázások sem szolgálják a csodát; a csoda mindig belülről fakad. A Szegények Királyának elég volt megszületnie, és csodák történtek, Szent Miklósnak, a gazdag fiúnak pedig már mélyen a zsebébe kellett nyúlnia ugyanezért. Így, ünnepek idején megéri egy kicsit elgondolkodni ezen.

A Mikulás kitűnő alkalom arra, hogy végre kipucoljuk a cipőnket, a karácsony pedig soha vissza nem térő lehetőség a nagytakarításra. Végezzük el berzenkedés nélkül. Tisztábbak leszünk mindkettőtől.

A szerző jogász, író