Sütő-Nagy Zsolt

Vélemény és vita

Az emlékezés joga

álláspont

Mindig szívmelengető bizsergéssel tölt el, amikor a magyar történelmi múlt felbukkanása riadalmat vagy éppen felháborodást okoz szomszédainknál, mert minden ilyen reakció erős frusztrációra utal, azt bizonyítva: napjaink eltörléskultúráját szeretnék érvényesíteni, legszívesebben átírnák a múltat, mintha a történelem nem is létezne.

Most éppen Orbán Viktor verte ki a környező meg a kicsit távolabbi országok politikusainál a biztosítékot, miután a labdarúgó-válogatott vasárnapi mérkőzésén egy olyan sálat viselt, amelyen a történelmi Magyarország is látható volt. A miniszterelnök megközelítésében: „A foci nem politika. Ne lássunk bele olyat, ami nincs. A magyar válogatott minden magyar csapata, bárhol is éljenek!”

Meggyőződésem, a válasza éppen arra a fájdalmas pontra tapintott, amitől annyira indulatba jönnek a történelmi Magyarországból meghízó államok vezetői. Emlékezteti ugyanis őket, hogy a területek elszakításával felelősséget is kaptak, és bármennyire nem akarnak tudomást venni a náluk élő magyarságról, az anyaország nem felejti őket.

Külön tanulmányt érdemelnének a reakciók, hiszen aligha véletlen, hogy éppen Ukrajna tiltakozott a leghangosabban, ahol egyszerűen ágyútölteléknek tekintik a magyarokat, akikre legfeljebb annyi szükség van, hogy a fegyverfogható férfiakat az oroszokkal vívott háborúban felhasználják.

Románia is számos jelét adta már, hogy legszívesebben a kommunista korszakban lebonyolított németkiárusításhoz hasonlóan szabadulna meg az ott élő magyaroktól, s legfeljebb akkor engedékenyebb, ha erre rákényszerül. Ezért is ütötte őket szíven, amikor még a kilencvenes években a francia elnök, François Mitterrand figyelmeztette Romániát, hogy Bukarest útja Európába Budapesten keresztül vezet. Pontosan így is történt, s az már a magyar politikusok felelőssége, hogy Románia európai uniós csatlakozása előtt milyen garanciákat is harcoltak ki a magyarság jogainak érvényesítése érdekében.

Külön élvezet volt olvasni az osztrák külügyi szóvivő szellemesnek vélt szavait, aki úgy fogalmazott, hogy Transzlajtánia (azaz a Magyar Királyság) már száz évvel ezelőtt megszűnt, amiről értesíteni fogják a magyar szomszédaikat. Az ilyesfajta arrogancia kapcsán az osztrákokról valamiért soha nem Mozart könnyedsége jut eszembe, hanem Ausztria másik emblematikus alakja, Hitler, akinek pökhendisége nem csak nekünk, magyaroknak került sokba, hanem a világ jelentős részének, még ha ezt az osztrákok nem is érzékelték oly mértékben, hiszen nem Bécset, hanem Budapestet alakította erőddé, míg egykori hazája fővárosát nagyvonalúan megkímélte.

Bécs fénye persze így is erősen fakulóban, amit pontosan jelez, hogy úgy tűnik, Zágráb már beelőzte a diplomatikus megfogalmazás terén. A horvát köztársasági elnök kifejezésmódja legalábbis erre utal. Zoran Milanović nem csupán nem látott országára leselkedő kockázatot Orbán Viktor sáljában, de még azt is hozzátette, hogy a szomszédos országok közül Magyarország még mindig a legjobb.

Minő meglepetés, Szerbiában látszólag semmilyen biztosítékot nem vert ki a miniszterelnöki sál! Az előszeretettel konfliktuskeresőnek beállított Orbán Viktor az évszázados múltra visszatekintő magyar–szerb ellenségeskedést az elmúlt tizenkét esztendő során úgy feloldotta, hogy arrafelé ilyen kicsinyességgel már nem is foglalkoznak.

A számvetést nem folytatom, ám azon elgondolkodtam, milyen számítások vezethették a hangoskodó politikusokat? Meggyőződésem, hogy az inkább csak szánalmasnak tekinthető megnyilvánulásoknak mindössze egyetlen eredménye lesz; a magyar válogatott következő találkozója előtt nagy tételben fogynak majd a történelmi Magyarországot megjelenítő sálak. Ha ettől boldogabbak szomszédaink, akkor az emlékezés örömét bizton sokan megszerzik számukra.

A szerző vezető szerkesztő