Nagy Ervin

Vélemény és vita

Baloldalon a helyzet változatlan

Bárhogy is alakult a politikai klíma, bármilyen törésvonalak is szabdalták a pártrendszert, a sorra elbukott választások után kivétel nélkül ugyanolyan ártalmas gyászmunkát és ugyanazokat a hibás válaszokat láthattuk

Nincs még színpadon a valódi ellenzék, lehet meg sem születtek még. De miképp is újulhatnának meg a gyarmati gondolkodásban megrekedt legyőzöttek? Ugyanabban a sorban állnak és ugyanazokat a hibákat követik el. Nem alternatívát teremtenek, hanem ismét a teljesen értelmetlen rendszerellenzéki szerepbe bújnak. Mint megannyiszor – saját mondanivaló hiányában – most is csupán néhány civil elégedetlenkedési akcióra próbálnak rátelepedni. Képtelenek belátni, hogy nincs igény a nyugati mintákat szolgai módon lemásoló politikusokra, ahogy nincs igény a nemzetközi forgatókönyveket megvalósító politikai közösségekre sem.

Sőt, mivel a külföldi üzleti és politikai körök érdekeinek kiszolgálásában – legalábbis a gigantikus külföldi dotációkból erre következtethetünk – új szintet léptek, így nem valószínű, hogy innen még lesz visszaút. Csak tudnánk már végre, hogy kik, mi okból, kinek és mennyi pénzt adtak pontosan áprilisban azért, hogy megbuktattassák a kormányt és felforgassák az országot! Ki tudott erről? Ki az, akit egy percig sem zavart, hogy a tengerentúlról érkező dollármilliókból folyik a kampány?

A baloldal vagy nemzeti lesz, vagy semmilyen. Vagy szakít a birodalmi érdekek kiszolgálásával, vagy ott romlik tovább és tűnik el, ahol most van. Vagy felfogják végre, hogy nincs diktatúra, így nincs szükség rendszerellenzéki magatartásra (legkevésbé rendszerváltásra), vagy végleg belefulladnak saját gyűlölködésükbe, és megvetés lesz osztályrészük. Vagy megújulnak, vagy nem lesznek, és az undor lesz a sírjuk – ilyen egyszerű a képlet!

Az ellenzéki pártok sem külön-külön, sem pedig összefogásban nem tudták demokratikus úton megtörni az elmúlt tizenkét év során a kormánypártok kétharmados dominanciáját. Az úgynevezett centrális erőteret (2010–2019), egy rövid intervallumú duális verseny követte (2019–2022), majd mostanra domináns pártrendszer alakult ki, miközben a 2010 előtti balliberális oldal vezető politikusainak nagy része meghatározó pozícióban maradt. (Erre jó példa a Gyurcsány Ferenc által létrehozott árnyékkormány személyi összetétele.) A balliberális politikai elit ugyan kiegészült (a Jobbik és az LMP is betagozódott), kisebb részben fiatalodott (Momentum), de valódi megújulás sem szervezeti, sem pedig személyi vonatkozásban nem történt.

Bárhogy is alakult a politikai klíma, bármilyen törésvonalak is szabdalták a pártrendszert, a sorra elbukott választások után kivétel nélkül ugyanolyan ártalmas gyászmunkát és ugyanazokat a hibás válaszokat láthattuk. Felelősségvállalás helyett sértődött vádaskodást. Politikai alternatívaképzés helyett pótcselekvést és civileken való élősködést. Nyugati színtereken való hangos árulkodást, Magyarország elleni áskálódást. Idehaza pedig ismert globális „felforgatókönyvek” (Saul Alinsky, Szrgya Popovics) alapján megszervezett tüntetéseket, a politikai underground világából előbújó „hivatásos civileket” (Békés Márton) és tüntetéseket, majd tüntetéseket és megint csak az egyre nevetségesebb tüntetéseket.

Semmi nem változik. Mindig ugyanaz a politikai minta.

A baloldal – közvetlenül az elvesztett választások után – a megújulás és a parlamenti munka helyett az utcai politizálásra helyezi a hangsúlyt. Megpróbálnak rátelepedni egy-egy civil elégedetlenségi akcióra, majd nemzetközileg kipróbált mozgalmi forgatókönyvek alapján igyekeznek kormányellenes demonstrációvá szélesíteni azokat. Nyugati progresszív politikai célokat hangoztatva kiáltanak diktatúrát, ostromolnak meg pártszékházat (2014: internetadó-tüntetés), foglalnak egyetemet (2020: FreeSZFE) vagy támadják meg újra és újra a köztévé épületét.

Ebbe a mintába illeszkednek az idei katatörvény-módosítás miatti tüntetések és a pedagógussztrájknak indult rendszerellenes megmozdulások is, amelyek éppen a népszerűtlen politikusok személyes megjelenése miatt váltak egyelőre kontraproduktívvá. Ennek ellenére a tűzzel játszik az ellenzék, hisz céljai elérése érdekében egyre szélsőségesebb hangnemet használ, amivel veszélyezteti a társadalmi rendet és a jogbiztonságot.

Mindez valójában egy olyan rögzült, hibás politikai minta, ami az egyik oka annak, hogy tizenkét éve kényszerpályán mozog a különböző formában újratermelődő ellenzék. A másik lényeges probléma a mindent elhomályosító gyarmati gondolkodás. A nyugati politikai célok szolgalelkű másolása, illetve a külföldi érdekek képviselete. Végül pedig a gyűlölet politikája, az ellenfél minősítése és gyalázása. (Itt is szintet lépett az ellenzék az O1G jelszóval.) Amíg ez nem változik, addig a baloldal sem lesz más.

Kényszeres magatartást nehéz megszüntetni, van úgy, hogy segítség nélkül nem is sikerülhet. Talán megszületik majd az a baloldali politikai elit, amely belátja, hogy a nemzeti politikának nincs alternatívája, hogy az internacionalizmus idehaza nem nyerő álláspont. Hogy nem fogadunk el a külföldről támogatást.

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője