Régi híradófelvételek között kutakodva a videómegosztón előkerült egy néhány éve készült, visszaemlékező riport az 1987-es nagy télről. A múltidézők között a meteorológus Németh Lajos arról számolt be, hogy annak idején lapátok, ásók és más eszközök kerültek elő, az emberek együtt munkához láttak, és mindenki tudta a feladatát anélkül, hogy azt bárki megmondta volna neki.
Mi, magyarok szeretünk visszaemlékezni az összefogás pillanataira vagy napjaira (talán a legszebb ilyen 1956), a kérdés, hogy a mindennapjainkban képesek vagyunk-e ilyenek lenni? Amikor 2005-ben a televíziós csatornák hosszan tudósítottak arról a katasztrófahelyzetről, amelyet a Katrina hurrikán okozott Louisiana államban, a kiváló szociológus és kétes értékű korábbi televízióelnök, Hankiss Elemér azt nyilatkozta egy adásban, számára furcsa volt azt látni, hogy az emberek ahelyett, hogy a maguk erejéből, egymáson próbáltak volna segíteni, a saját házuk tetején ültek az áradásban, és várták, hogy a kormány segítséget küldjön. Vajon igaza volt Hankissnak? Összetartóbbak volnánk, mint az amerikai dél lakói?
Fábry Sándor a rádiós számaiban gyakran tréfálkozik az egykori Moszkva téri italautomatával, amely – megfigyelése szerint – először adta ki a kávét, majd utána a poharat. Ahogy Fábry fogalmaz: az önszerveződésnek arra a fokára soha nem jutottunk el, hogy az első ott hagyja a rácson a poharat, hogy az utána következőknek jó legyen.
Sajnos a helyzet nem sokat változott. Zugló-Alsórákos peremén, a Kerékgyártó utcai játszótéren van egy futballpálya, a környék kutyatulajdonosai közül néhányan szeretik ott futtatni a kutyát. Ha az ember megkérdezi, hogy miért éppen ott, ahol gyerekek szokták rúgni a bőrt, a válasz az, hogy mert nincs kutyafuttató. És ha visszakérdezünk, hogy miért nem járják ki az önkormányzatnál, egy kutyafuttató nem olyan horribilis tétel, csak legyintenek, hogy úgysem lehet itt semmit elintézni. Tegyük hozzá gyorsan, teszteltük: a zuglói önkormányzat valóban hárít, 2017-ben egy lakossági roadshow keretében megállapították, hogy szükség volna egy futtatóra, és azóta nem történik az ügyben semmi. Az itt élők pedig beletörődtek.
Az „úgysem lehet itt semmit elintézni” legyintés sajnos gyakori, sőt azt lehet, mondani, ez az általános hozzáállás, ritka, ha azt látja az ember, hogy sokan állnak fel egy ügy mellett (nem felülről szervezett tüntetésekre gondolunk), és vállalják a küzdelmet. Hol vannak már a kilencvenes és a kétezre évek estébe hajló délutánjai, amikor parázs hangulatú lakossági fórumokon igyekeztek az emberek érvényt szerezi igazuknak a helyi politikusokkal vagy éppen egymással szemben. Politizálni annyit jelent, mint foglalkozni a polisz ügyeivel, vagyis részt venni saját közvetlen világunk alakításában. Mi lemondtunk erről, és nem kétséges, hogy ez a már több mint harminc éve elbúcsúztatott kádári szocializmus legsúlyosabb öröksége.
Tulajdonképpen a helyzet ellentmondásos, hiszen a választásokon meglehetősen nagy a részvétel, azt tehát nem lehet állítani, hogy a magyar lakosság érdektelen volna a közélet dolgai iránt. Abban viszont már nem hiszünk, hogy nekünk közvetlenül bármilyen ráhatásunk lehetne a bennünket is érintő dolgokra. Biztos van egy illetékes, akinek ez a dolga – gondoljuk, és egyébként is, az a véleményünk, hogy mindent valaki másnak kell elintéznie helyettünk. Nincs munkám – adjon az állam! Szeretnék kiadni egy könyvet – támogassa az állam! Rossz lett a termés, vagy nem megy jól a vállalkozás – kompenzáljon az állam.
Súlyos örökséget hordozunk, amely a legfontosabb dologban akadályoz bennünket: hogy felnőtté váljunk. Ki tudja, mennyi idő még letenni ezt?
A szerző főmunkatárs