Egyre szélsőségesebb az ellenzék

Látták mi történt az MTVA-székház előtt? Figyelték az utolsó „diáktüntetést”? Egyik helyen gyújtogatás, a másikon egy Pintér Sándort ábrázoló bábú akasztása volt a fő attrakció. A probléma mindezzel az, hogy cseppet sem elszigetelt esetekről van szó. Nem anarchista rendbontások, hanem parlamenti pártok által támogatott kormányellenes tüntetések voltak, hisz mindkét alkalommal kivonult az ellenzéki „elit” színe-java. Mégis, hogy süllyedt ilyen mélyre a baloldal? Kik ezek, és mit akarnak?

Ahol hangoskodással lehet sikert aratni, káromkodással előre jutni, ahol az erőszak alapozza meg a politikai karriert, ott szükségszerű a kontraszelekció. Nem a politikai teljesítmény viszi előre a politikust, hanem a botrány. Pontosabban a botrányos viselkedés lett a teljesítmény mércéje a baloldalon. Ami viszont szembetűnő, hogy még ez sem megy saját erőből.

A recept világos: rátelepedni egy-egy társadalmi elégedetlenkedési mozgalomra, kormányellenes demonstrációvá szélesíteni azt, majd olyan polgárháborús helyzetet teremteni, amelyben a kormány akár antidemokratikus eszközökkel is megbuktatható. Habár a társadalmi béke és a jogbiztonság ez idáig megmaradt, az egyre szélsőségesebben fellépő ellenzék egyelőre nem tudott súlyos belviszályt teremteni, azt azonban minden esetben elérte, hogy megmaradjon vagy éppen újraszülessen a számukra kedvező polarizáció. A radikalizálódó baloldal túlélését ugyanis a csetepaté biztosítja, botrány nélkül a botrányos ellenzék elpusztulna. Urambocsá’ megújulna.

A módszer lényege borzalmasan egyszerű, és néhány Nyugaton elterjedt progresszív céllal, esetleg egy-egy nemzetközi vitában való morális állásfoglalással ügyesen eladható. Mostanság Putyin ellen, az ukránok mellett. De volt már Tibet kontra Kína, unió versus keleti nyitás. Mintha a baloldal számára nem lenne olyan, hogy magyar! És éppen ez a sikertelenségük egyik kulcsa.

Az ellenzéki pártok sem külön-külön, sem pedig összefogásban nem tudták demokratikus úton megtörni az elmúlt tizenkét év során a kormánypártok kétharmados dominanciáját. Az úgynevezett centrális erőteret (2010–2019), egy rövid intervallumú duális verseny követte (2019–2022), majd mostanra domináns pártrendszer alakult ki, miközben a 2010 előtti balliberális oldal vezető politikusainak nagy része meghatározó pozícióban maradt. (Erre jó példa a Gyurcsány Ferenc által létrehozott árnyékkormány személyi összetétele.) A balliberális politikai elit ugyan kiegészült (a Jobbik és az LMP is betagozódott), kisebb részben fiatalodott (Momentum), de valódi megújulás sem szervezeti, sem pedig személyi vonatkozásban nem történt.

Bárhogy is változott a politikai klíma, bármilyen drámai mértékben alakultak át az erőviszonyok, a politikai krédó hiánya és ezzel együtt a dekonstruktív magatartás nem változott. Ahogy az is állandósult, hogy valódi politikai alternatíva kidolgozása helyett csak a baloldali demagógia, azaz a kormányzat intézkedéseire való ötletszerű ráígérgetés maradt – már ha éppen sikerült mondani valamit! A legtöbbször persze elég volt egy-egy civil kezdeményezésű tüntetésre rátelepedni.

A baloldali pártok bénultságát bizonyítja, hogy a katatörvény-módosítás miatti tüntetések, illetve a most már nyíltan kormányellenes pedagógusmegmozdulások sem hoztak számukra valós, mérhető politikai hasznot. Sőt, a szervezők egy része továbbra is nyilvánosan elhatárolódik a baloldali politikusoktól. Hiába erőlködnek, nincs polgárháborús helyzet sem. Mégis, tűzzel játszik ez a kontraszelektált ellenzéki „elit”, mikor egyre radikálisabb eszközökkel és szélsőségesebb hangnemben jelenik meg az utcákon. Tényleg mindenki jobban járna az ellenzékváltással.

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője