Sütő-Nagy Zsolt

Vélemény és vita

Az ÁVH-sok emléknapja

álláspont

Kéne egy emléknap a kollaboránsoknak is, nem járja, hogy rendre megfeledkezünk, vagy csak zárójelesen emlékezünk meg a megszállók kiszolgálóiról. Tegnap megemlékeztünk az 1956-os forradalmat és szabadságharcot leverő szovjet megszállók támadásának kezdetéről, ám november 5. legalább annyira emlékezetes nap lehetne, hiszen világszerte történelmi hagyomány, hogy a megszálló csapatokat a kollaboránsok hada követi, s ez olyan tanulsággal szolgál, amelyet illene ösztöneinkbe írni.

A családi anekdoták még keserűbben emlékeztek meg az egykori pufajkába öltözött ÁVH-sok visszatéréséről, mint a szovjet megszállásról. Legkevésbé sem szeretném úgy beállítani, mintha szüleim hatalmas ellenállók lettek volna, mert nem voltak azok, egyszerűen élni akartak abban a korban. Édesapám történetesen leszerelésére váró katonatiszt volt a forradalom napjaiban, aki B-listázott nagyapám miatt katonaként könnyebben nyert felvételt a Műszaki Egyetemre; híradós lett, de alacsony fizetése miatt leszerelését kérte, és miközben a jóváhagyásra várt, történetesen november 4-én hajnalban a Budaörsi úti laktanya ügyeletes tisztje volt. Az emlékek szerint a bevonuló szovjet tankok mindössze két lövedéket eresztettek el, mire jóatyám – mindenféle ellenállást értelmetlennek tartva – gyorsan mindenkit az óvóhelyekre parancsolt. Maga is az önálló lakás hiányában ott élő édesanyám mellé sietett. Egy nap is eltelt mire előmerészkedhettek, és anyám óriási bánatára feldúlva találták a szolgálati szobájukat. Gázolni lehetett a kibelezett párnák lúdtollaiban, a tönkretett cihában, de talán még ezt a látványt is elkeserítőbbé, örökre feledhetetlen sérelemmé tette a használhatatlanná tett befőttek, lekvárok látványa, amelyek celofánjait szennyes ujjak lyuggatták ki. Tudták, erre az oroszoknak nem volt idejük, ők siettek a belsőbb ellenállási pontok felé, akkor már a Móricz Zsigmond körtérnél zajlottak a harcok. A pufajkások feladata volt, hogy az élenjárók mögött a lekvárban is megkeressék az ellenséget. Nem éhesek voltak, a le nem vert, elspájzolt élelmiszerek többsége ott állt a polcokon, csak éppen valamennyi celofánját átszakították, így használhatatlanná téve a gondosan csomagolt élelmet.

Sokat, évtizedeket kellett várni, mire a megszállók elhúztak, ám a kollaboránsok maradtak. A pufajkát szépen leváltották öltönyre, nyakkendőre, de ettől még ebük sem lett sánta, sőt némelyikük Károly-díjban részesült, az európaiság elismeréseként.

No, akkor, amikor a mi pufajkás Gyuszink átvehette a Nagy Károlyra emlékező és az európai egységet előmozdító tettekért járó elismerést, döbbentem rá, hogy a Kádár-korszakban még idealizált Nyugaton komoly bajok vannak. Mindezt csak megerősítette, amikor a kollaboránsok gyöngyszeme, a német gyökerű román államfő, Klaus Iohannis is átvehette mint a hazájában a kisebbséget sanyargató elkötelezett európai.

A régi TASZSZ-jelentéseken felnőve nem okoz nehézséget kódolni az ilyen megállapításokat, és pontosan értem, hogy amikor az európai elkötelezettségről beszélnek, akkor a német irányítású brüsszeliséget értik alatta.

Csakhogy 1956 éppen arról szól, hogy elegünk van abból, hogy bármilyen birodalomépítő központban döntsenek sorsunkról, életünkről; nem szeretnénk, ha tengerentúli vagy annak leányvállalataként működő szervezetek írnák elő, mikor, merre forduljunk; mikor és mennyit tapsoljunk; kit szeressünk, és kit azonosítsunk az ördöggel. Nem szeretünk raportra vagy beszámolóra járni a Nagy Testvérhez, mert vannak nekünk olyan testvéreink, akikkel meg tudjuk osztani örömeinket, keserveinket. És kiváltképp nincs szükségünk a Nagy Testvér zsoldjában álló, harminckét guruló garasért bármit vállaló, félkegyelműséget sugárzó kollaboránsokra sem, ahogy az uniós kapcákat generációkként lazán cserélgetőkből sem kérünk. Mindezt már négyszer elmagyarázta az ország népe, de ha továbbra sem értik, kitartó türelemmell ötödször is tudtukra fogja adni.

Ezeréves múltunk feljogosít bennünket arra, hogy önálló, cselekvőképes, értelmes lényeknek tekintsenek bennünket még akkor is, ha tisztában vagyunk a nagyságbeli arányokkal, ezért meg sem próbáljuk előírni másoknak, mi a helyes és helytelen. Képesek vagyunk vállalni rossz döntéseink ódiumát is; történelmünk segít, hogy megbirkózzunk azokkal is, de nem szeretnénk, ha a lekvárjainkban, befőttjeinkben ismét olyanok turkálnának, akik csak a megszállók kegyelméből élősködnek.

Az ő, napjainkban is jelen lévő felismerésükre ajánlom figyelembe november 5-ét!

A szerző vezető szerkesztő