A nagy tavaszi baloldali felsülés után politológusok, elemzők sora állapította meg, hogy a választási kudarc legfőbb oka, hogy az ellenzékiek buborékban élnek, a saját maguknak alkotott világkép köszönőviszonyban sincs a valósággal. Ebben jobb- és baloldali szakértők egyformán egyetértettek, éppen ezért azt gondolhatnánk, hogy a „nagy felismerés” változáshoz segíti a baloldali politikusokat, és az önvizsgálat után más úton indulnak el. Nemzeti ünnepünk, október 23-a azonban éppen az ellenkezőjét erősítette meg. A Bourbon-gondolkodás – semmit nem tanultak, és semmit nem felejtenek – változatlanul fogva tartja őket.
Az idei ünnepre egy szolidaritási megmozdulást időzítettek, amely elvben a pedagógusok melletti kiállást lett volna hívatott kifejezni, valójában azonban a lejáratódott pártok önállóan már nem mertek szervezkedni, maguk helyett diákokat, pedagógusokat toltak az előtérbe, miközben ők a háttérben lapultak, és szinte kivétel nélkül megjelentek a demonstráción.
A színpadi pálmát végül egy indulatos, szabadszájú, alpári stílusú leányka vitte el, akinek szavait éppen eleget elemezték már az elmúlt héten, én inkább azzal a jelenséggel foglalkoznék, amelynek szellemében védelembe vették a vállalhatatlan kifejezésmódot. Mert mindez nem egyedi, nem különleges, a baloldali stratégia része.
Kezdjük a szabadszájú, bárdolatlan ifjúval, akinek típusa sokadszor kap teret a baloldal megmozdulásain, és amellyel azt igyekeznek bizonyítani, hogy a jövőt jelképező ifjúság elviselhetetlennek tartja a negyedszer is kétharmados többséget kapó kormányt. Természetesen mindez jókora hamisság, hiszen pontosan tudjuk, hogy mindenre és mindennek az ellenkezőjére is lehet példát találni, egyetlen ifjú aligha testesíti meg a jövőt. Egy másik olvasatban pedig a diák csupán annyit árult el – Churchill gondolatmenetét követve –, hogy van szíve, és idővel talán esze is lesz.
Számomra ennél is érdekesebb azonban Heidl György filozófiatörténész, a pécsi egyetem bölcsészkara dékánjának értékelése. A filosz külön bejegyzés szentelt a hölgynek, mert felbosszantotta a diáklány gimnáziumának reakciója. „Hihetetlenül álszent és képmutató magatartás az, amelyik »keresztény értékekre« (nota bene: mindig ezzel a kifejezéssel kezdődik a hamiskodás) hivatkozva számon kéri az öntudatos, igazságérzettől fűtött tinédzseren a szabadszájúságot, és nem kéri számon a szólás szabadságát a »keresztény értékek« hivatalos képviselőin. Mindehhez csak annyit tennék hozzá, hogy tapasztalataim szerint a pécsi bölcsészkar szívesen látja az ilyen, szabadságszerető, nyílt beszédű, gondolkodó, a társadalmi kérdésekre és vitákra nyitott diákokat, mert tudjuk, hogy könnyebb változtatni a stíluson, mint a szervilizmuson” – fogalmazott a Heidl György.
Egy több mint másfél évtizedes érvelés jutott eszembe ennek kapcsán, amikor Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde után Nádas Péter, egyesek által irodalmi Nobel-díjra is érdemesnek tartott író ekként védelmezte a tahóságot: „A beszéd, amit a miniszterelnök úr tartott a májusi frakcióülésen, az én véleményem szerint nagyszerű beszéd, a retorika egyik csúcsa, beleszámítva az összes nem szalonképes kifejezéseket, amelyeket nem neveznék se obszcénnek, se trágárnak, egyszerűen azért nem, mert a helyükön vannak.”
Nem meglepő, hogy igény esetén a baloldal szellemi holdudvara sutba vágja Georges-Louis Leclerc de Buffon gróf, francia természettudós intelmeit, akinek a nevét kevesen ismerik ugyan, ám az 1753-ban akadémiai székfoglalójában elmondott szavait azóta is világszerte idézik: „Le style c’ est l’ homme même”, amit úgy szoktunk fordítani, hogy „A stílus maga az ember.”
Hamisság tehát a stílustól eltekinteni, ám még nagyobb képmutatás úgy beállítani, mintha a „keresztény értékek” felemlítésével kezdődne mindig a hamiskodás. Legalább annyi hamiskodást látok a „szólásszabadság”, a „szabadságszeretet” szajkózása esetében. Ez pedig talán még a stílusnál is nagyobb probléma, mert ha a pécsi egyetem bölcsészkarának dékánja lehet egy logikai alapon elbukott filosz, akkor vajon milyen színvonal lehet azon az egyetemen? Legalább akkora csőd, mint azokban az írói körökben, ahol a hazugságot a retorika csúcsának tartják.
Persze, aki buborékból figyeli a világot, az mindig torzképet lát.
A szerző vezető szerkesztő