Nekropolisz

A halál ma külvárosi lakos. Mivel emberekkel dolgozik, nem teheti meg, hogy tanyán lakjon vagy vidéken, ahonnan be kéne ingáznia a munkahelyére. De nem a centrumba helyezte át a rezidenciáját, már a katedrálisok kriptái sem megfelelő helyek a számára. Rég elköltözött innen is. A modern tömegtársadalom kibontakozása óta a temetkezés kiszakadt a falusi templomkertekből. Ma már az emberek többsége városban él, logikus tehát, hogy a halál is a külvárosi temetők végeláthatatlan parcellái közt talált új lakhelyére. Assisi Szent Ferenc még Halál testvérről beszélt. Mi, ha őszinték vagyunk, a mai posztantropomorf halálképzetek tükrében már a szomszédi viszonyt sem mernénk megkockáztatni. Bizony, nagy változás állt be a középkor óta, hiszen a halál nem táncol, nem sakkozik, nincs már közösségi élete, inkább alattomosan meghúzza magát egy periférikus helyen és vár.

Chateaubriand már a 19. század hajnalán fájdalmas nosztalgiával dicsérte Lükurgoszt, amiért lehetővé tette, hogy a lakedaimóniak a halottaikat a városon belül, a templomok közelében és mintegy otthonaik szomszédságában temessék el. A francia író fájdalmának oka az volt, hogy forradalmi korában, amikor a királyok és szentek csontjait kiszórták sírjaikból, és egymást érték a rögtönzött ítéletnapok, az általános felfordulás az ősök nyughelyét is elérte. Korának válságát szívesen szemléltette az elhagyott sírkerteken. Arról írt, hogyan veszítjük el az élet és a halál, a közösségi lét és a hagyomány szemléleti egységét, amikor a „látogatott sírkertek helyett valamelyik külvárosban jelöltek ki egy magános, élők- és emlékektől elhagyott helyet” a halál számára. Az új, szekuláris világ felemelkedését pedig a következő komor megállapítással veszi tudomásul: „nálunk elválaszták a sírokat a templomoktól”.

Így lett külvárosi lakos a halál. Hosszú, több évszázados költözködése során az emberiségnek már bőven volt ideje felmérni a következményeket. A nagyvárosi temetők próbára teszik az emberi méltóság iránti érzékünket, hiszen végeláthatatlanok, és olyan tömegesség benyomását keltik, amelyben feloldódik minden személyesség. Foucault kifejezésével élve a temetőt mégis heterotópiának nevezhetjük, amennyiben sajátos minőségi követelményeket támaszt a jelenlétünkkel szemben. Ez részben a temetők eredendően szakrális jellegével függ össze, részben a kísértetiesség azon érzésével, ami az elmúlt dolgok és elmúlt életek bizarr mód tömeges jelenvalóságából származik. Olyan érzés ez, amit a novemberi hideg, a márvány és a zörgő falevelek önmagukban nem tudnak előidézni.

Ha a kísértetiesség érzése (das Unheimliche) egzisztenciális, lelki és esztétikai otthontalanságra utal – ahogy ezt Heidegger értette –, akkor az élet és a halál urbanizációja sokat tett azért, hogy ez az érzés a mindinkább kiteljesedő Nicht-zuhause-sein jegyében váljék egész korunk alapérzületévé. Bizonyosságaink szemmel láthatóan omladoznak, amikor felvetődik a kérdés, dolgozhatnak-e home office-ban a temetői őrök és a sírásók? Elismerem, furcsa kérdés, de tulajdonképpen ezzel kérdezünk rá a kor legnyugtalanítóbb és legkísértetiesebb fejleményére, jelesül a kulturális gyakorlatok totális absztrakciójára és eltestietlenítésére. A felvetett kérdést megválaszolandó, nemcsak azt kell mondanunk, hogy a home office-ban dolgozó részmunkaidős temetkezési adminisztrátorok korában élünk, hanem hozzá kell tennünk azt a kultúrantropológiai szempontból sem érdektelen fejleményt, hogy az elmúlt évtizedben megjelentek az online temetők is.

Botrány? Blaszfémia? Elképzelhetjük, hogy A kereszténység szellemét megíró Chateaubriand mit szólna erre, ahogy azt is, hogy milyen szellemnek tulajdonítaná ezt a találmányt, amely az elmúlt háromszáz év fejlődése nélkül kétségkívül sohasem jöhetett volna létre. De az online temető csak egy normatív emberképpel rendelkező – így például az emberré vált Isten általi megváltásban hívő, vagy a test feltámadására váró – társadalom számára lehet gyanús vagy szentségtelen. Egy mai absztrakt társadalomban furcsa lenne az ilyesmire megjegyzéseket tenni. Különben is, a közszellem távlatos fejlődését megsejtve akár így is beszélhetnénk: „És akkor mi van, ha az unokáink csak kattintani fognak a sírunkra?”

Az online temető nem a tudományos-fantasztikus irodalom leleménye, nagyon is valóságos. Marginális jelenségről beszélünk, ami ugyanakkor – ahogy ez lenni szokott – sokkal jellemzőbb, mint amennyire elterjedt. Voltaképp a jelenkor egyik legtipikusabb vívmányáról van szó. Mert mi érzékeltethetné jobban az eltestietlenítés és a transzhumanizmus kibontakozásának folyamatát, ha nem éppen ez? A holtak pixelekkel takaróznak. Ha megnyitunk egy ilyen honlapot, láthatjuk, hogy a regisztrált felhasználók néhány kattintással gyertyákat rendelhetnek egy-egy virtuális sírhoz, megnézhetjük az egyes sírok látogatóinak számát, ahogy azt is, hogy hány temetőfelhasználó van éppen online. S hogy mi egy prémium felhasználói fiók előnye? Többek között az, hogy reklámmentes lesz a sírod.

Van, hogy az ember megtorpan egy gondolattól. Most is ez a helyzet. De azt mondom, folytassuk sétánkat a novemberi ködben. Sírokat fogunk látni, valódi kiterjedéssel és helyhez kötötten, és minket a kényes Chateaubriand-nal ellentétben már ez is vigasztal. A temető csakugyan heterotópia, hiszen olyan hely, amely összesűrűsíti a teret, továbbá sokrétű kapcsolatban áll a rajta kívül álló világ egészével. A katonasírok a háborús frontokat, a csecsemőknek állított keresztek a szülészeti klinikát, a nagy családi sírok az otthonokat idézik fel. Minden sír egészen távoli tájakkal és horizontokkal áll összeköttetésben. Csak míg a tudat számára egybefogható régi templomi sírkertek a mikrokozmosz benyomását keltik, addig a nagyvárosi temetők szemlélhetetlen összessége sokféle irányba szórja szét a gondolatainkat. Itt univerzalitás helyett szertelen sokféleséget látunk, mintha csak a bábeli torony szétszórt kövei között járnánk.

A nagyvárosi temető látványán az individuáció sokféle erőfeszítését is tetten érhetjük. Itt nyugszanak a kórházban született és kórházban meghalt emberek, akik egész életükben sorszámokat húztak, rendezvényekre QR-kóddal jutottak be, online felületeken pedig váltig bizonygatták, hogy nem robotok. Mindez normálisnak tűnt. Hozzátartozóik szemlátomást mégis úgy vélték, hogy megérdemelnek némi kárpótlást, vagy legalább egy jelet, ami a halál után megkülönbözteti őket a többi lezárt aktától és megüresedett állástól. Így jelentek meg a sírokon és sírok körül a gravírozott arcképek, fotók, hobbitárgyak, filmes idézetek, háziállatok képe-szobra és minden más elképzelhető kiegészítő elem, ami látszólag megtöri az elszemélytelenedő sokaságot.

De hiába minden törekvés, egy nagyvárosi temető sírkőrengetegében sétálva nehéz hinnünk a személyiségben, az emberi lét méltóságában és jelentőségében. Minél erősebb az individuáció törekvése, annál inkább így van. És minél nagyobb a sokaság, annál kétségbeesettebben tör fel az individuáció igénye. „A modern élet legmélyebb problémái – írja Simmel – az egyénnek abból az igényéből fakadnak, hogy létezése önállóságát és egyediségét megóvja a társadalommal, a történelmi örökséggel, az élet külsődleges kultúrájával és technikájával szemben. Végső átalakulása ez annak a harcnak, amelyet a primitív ember saját testi létezéséért a természettel folytatott.” Ezt az átalakulási folyamatot nemcsak a városok utcáin, de a temetőkben is felmérhetjük. A Chateaubriand korából származó falusi sírköveken egyszerű neveket olvashattunk vagy még azt sem. Ez az egyszerűség fakadt a feltámadás hitéből. Voltak persze olyan sírok is, amelyek egész történeteket meséltek el, ahogy olyanok is, amelyeken a halott foglalkozása volt feltüntetve. Utóbbival már belépünk a polgári korba, valahol a 19. század végén járunk, és ismét a nagyvárosi temető sírjai között találjuk magunkat.

„Okleveles mérnök” – áll a sírok egyikén. Kvalifikált élet után kvalifikált halál. Olyan emberek sírjait látjuk, akik még intézményekben és szerves vagy szervezett közösségekben élték le az egész életüket. Ha jól belegondolunk, ma már alig van olyan hivatás, státusz vagy bármilyen egyénfölötti valóság, amit említésre méltónak ítélhetnének egy sírkő elkészítésekor. Rég nem az ilyen minőségekre megy ki a játék, hanem az egyéniség maradékára – most a minden intézményes és közösségi vonatkozástól megszabadított, absztrakt individuum vívja kétségbeesett szabadságharcát a nagyvárosi lét, a globalizáció és a spektákulum nyomása ellen. Az ember nem közösségi lény voltánál fogva akar a természetből kiemelkedni, hanem individualitása révén akar kiválni a társadalom összességéből. Erről árulkodnak a posztmodern élet hordalékai a sírok körül.

Az individualizmus csak egy nagyvárosban léphet fel tömegesen. Ellentéte a falusi templom árnyékába állított szótlan fakereszt. Egy nagyvárosban, ahol mindenkit a saját sors, a saját élet és halál nosztalgiája nyugtalanít, a sírok is erről az érzésről vallanak. Más szavakkal a létből való kivetettség tapasztalatáról van szó, ami már életében is elérheti az embert. Az individuáció erős, már-már kétségbeesett késztetése mindenképpen a nagyváros és a tömeg befolyására vall. Talán a virtualitáséra is. A régi katonasírokkal tűnik szemünkbe a legvilágosabban a saját halál elvesztése, amely az elesettek számára az egyéni sors általános felfüggesztését jelentette.

Ezek a sírok persze nem tiltakozhatnak egyformaságuk ellen. Ezzel szemben a polgári sírokon, különösen az újabbakon azt az erőfeszítést érezzük, hogy az ember visszaszerezze a saját halál és saját élet egységét. Nincsen túl késő már ehhez? Azért kérdezem, mert esteledik, és a nap már lemenőben van. Nem tudni, kibontakozhat-e még bármi ebből a szürkületből, de a nagyvárosi temető sírjait elnézve a régi kérdések ötlenek eszünkbe: „miben áll a jó élet, és hogyan tehetünk rá szert”?

A szerző eszmetörténész