Nagyon úgy tűnik, új őrület ütötte fel a fejét a nyugati világban „radikális klímavédelem” néven. Fiatal aktivisták különböző ételeket öntenek nagy művészek különböző múzeumokban őrzött és bemutatott, nagy becsben tartott és sokra értékelt alkotásaira. A hónap közepén a londoni Trafalgar téren lévő Nemzeti Galériában Van Gogh Napraforgók című festménye kapott egy adag konzerv-paradicsomlevest a Just Stop Oil nevű környezetvédő csoport pólóját viselő két aktivistától, vasárnap a Monet festette Szénaboglyákat támadta meg Potsdamban egy magánmúzeumban krumplipürével a magát az Utolsó Generációnak nevező csoport két tagja.
El lehetne kezdeni ironizálni azon, mennyire ellentmondásos és faramuci helyzet a klímaváltozás elleni olyan eszközökkel demonstrálni, amelyeknek léte az aktivisták számára magától értetődő, miközben az előállításuk (nagyüzemi mezőgazdaság, konzervipar) természetesen valamilyen mértékben okozója annak, és akkor még nem beszéltünk a közlekedésről, hiszen valahogyan oda kellett jutniuk a derék aktivistáknak a helyszínekre; magyarán lázadni a civilizáció ellen komfortosan, a civilizáció minden eszközét gond és kérdés nélkül használva. Vagy azon is, hogy nem tettek volna-e jobbat, ha a festményekre borított ételt odaadják valakinek, akinek éppen arra sem telik. De nem teszem, mert sokkal komolyabb problémákról van itt szó.
Először is a figyelemkeltés olyan terjedő formáiról, amelyek vélt vagy valós igazuk érvényre juttatása érdekében bármilyen eszközt megengedhetőnek hisznek, egy pillanatot nem gondolkodva előre, nem törődve vele, hogy minek mi lehet a hatása. Érteni vélem, hogy a körénk tekeredett információs káoszban például a polipot élve megenni akaró, majd az állat reakciójától pánikba eső, s végül kórházba kerülő lányról szóló és hasonló idióta videókkal megtelő, influenszernek mondott és véleménybuborékos világban egyre kijjebb tolódik a határ, egyre extrémebb performance-ok kellenek a pár másodperces hírnévhez. A kérdés az, hogy meddig? Van-e pont, ahol megállítható az elbutulásnak ez a folyamata?
A londoni demonstráción az egyik aktivista azt kiabálta: „Mi ér többet? A művészet vagy az élet?” Mit lehet erre válaszolni? Talán azt, hogy rossz a kérdés. A jó az, hogy van-e élet művészet nélkül, és ha igen, mit ér?
Lehet, hogy valaki(k) elmagyarázhatná(k) a Just Stop Oil és az Utolsó Generáció aktivistáinak, hogy azok, akik tehetnének a klímaváltozás ellen, vélhetően nem múzeumok termeiben csodálják Van Gogh és Monet képeit (bennük, rajtuk keresztül a teremtett világot is). Keveset foglalkoznak a művészettel, hacsak nem azért, mert státuszt adó, drága értéket jelent, amit be lehet zárni otthon a széfbe.
S talán azt is, hogy a világra nem csak a klímaváltozás van pusztító hatással, hanem a gátlástalanság és a butaság is.
A szerző vezető szerkesztő