Petrin László

Vélemény és vita

A Janus-arcú Nyugat

’56-ban a Nyugat cserbenhagyott bennünket, és ezt a szomorú tényt valamilyen ostoba szemérmességből a mai napig agyonhallgatjuk. Annak idején az Egyesült Államok majd összetörte magát igyekezetében, hogy a Kreml urainak tudomására hozza, nem áll érdekében segíteni a magyaroknak. Történt mindez akkor, amikor a magyar nép Nagy Imre miniszterelnökkel és néhány ezer fegyveres felkelővel, meg a pesti srácokkal az élen világraszóló diadalt aratott egy világbirodalom fölött. Világhősök ők, akikre nem volt méltó a világ. Világhősök és egyben mártírok is, mert bizonyságtevőkként az életükkel és a vérükkel tettek hitet a nemzet függetlensége és az ország szabadsága mellett. A magyar világhősök mellől soha nem hiányoztak a szellemóriások, akik a nemzet élő lelkiismereteként tartották a lelket a szabadság mártírjaiban. Ilyen szellemóriás volt hazánk akkori hercegprímása is. 

A 20. századi Magyarország Kapisztrán Jánosát, Mindszenty bíboros hercegprímást október 30-án magyar katonák és szabadságharcosok szabadították ki rétsági fogságából, mert úgy érezték, hogy a lelkeket is fel kell szabadítani, és ehhez ki más értene a legjobban, mint a három diktatúra börtönét megjárt mártír bíboros. Feldíszített katonai kocsikkal diadalmenetben vitték Budapestre, és amerre elhaladtak, megszólaltak a harangok. Az út két oldalán az örömtől könnyes szemű emberek ujjongtak és ünnepeltek, letérdeltek és imádkoztak. Kiszabadulásának hírére XII. Pius pápa is üdvözlő táviratot küldött a meghurcolt és megkínzott magyar főpapnak. Ekkor megmutattuk a világnak, milyen szép is a szabadság, ha az magyar. Megmutattuk a világnak, hogy egy büszke nép hősei hogyan is képesek a rendíthetetlennek hitt szovjet kommunizmus testén olyan gyógyíthatatlan sebet ejteni, amely hozzájárult későbbi kínhalálához. Mindeközben a szabadság és a demokrácia védelmezőjének szerepében tetszelgő Egyesült Államok kormánya elárulta a magyar szabadságot, mert világossá tette: nem tekint lehetséges szövetségesként a magyar vezetésre. Miközben mi megmutattuk, milyen is a magyar szabadság, az Egyesült Államok megmutatta milyen is a Janus-arcú Nyugat.

’56-ban a Nyugat másodszor is cserbenhagyott bennünket, és nagy mulasztása a médiának, hogy ennek a szomorú ténynek a részleteit még mindig homály fedi. Pedig számos hiteles dokumentum tanúskodik arról, hazánk világraszóló diadala után az Egyesült Államok soron kívül Moszkva tudomására hozta, esze ágában sincs segíteni a magyaroknak. A nyugati rádiók 1945 után egy évtizeden keresztül azt sugározták, hogy tartsunk ki, és ha felkelünk a zsarnokság ellen, akkor számíthatunk a Nyugat segítségére. Ebben az arcátlan hazugságban az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió az élen járt. A Szabad Európa Rádió az ’56-os harcok ideje alatt is tovább biztatott bennünket: „Jön a segítség!”, „Már a határon vannak a felszabadító csapatok!” A valóság ezzel szemben az, az egyetlen államférfi, aki ezt komolyan gondolta, nem az Egyesült Államok elnöke volt, hanem Spanyolország vezetője, Franco tábornok, aki megkezdte százezer önkéntes toborozását, és előkészítette szabadságharcosaink számára a fegyverszállítmányokat. Maga Eisenhower, az amerikai elnök volt az, aki latba vetve minden befolyását megakadályozta ennek a véghezvitelét. Robert Henry Winborne Welch (1899–1985) amerikai üzletember, elkötelezett antikommunista és politikai aktivista, valamint író a The Politician (A politikus) című, 1961-ben megjelent művében ír erről.

Érdemes egy pillantást vetnünk az amerikai kormány képviselőjének októberben elhangzott beszédére is. Eisenhower második választási kampánya éppen a magyar forradalom idején közeledett a vége felé. J. F. Dulles amerikai külügyminiszter október 27-én Dallasban választási beszédet mondott. Eisenhower tanácsára beillesztett egy mondatot a Szovjetuniónak szánt üzenetként: „Az amerikai vezetőség nem tartja a kelet-európai államokat lehetséges szövetségesnek.” Az esetleges orosz félreértéseket elkerülendő az amerikaiak gyorsan Moszkva tudomására is hozták a beszédben elhangzott gondolatot. Charles E. Bohlen, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete a Witness to History: 1929–1969 (A történelem tanúja: 1929–1969) című könyvében, amely 1973-ban jelent meg, így ír a történtekről: „Ekkor [október 29.] kaptam táviratot Dullestól [az Egyesült Államok külügyminisztere], aki utasított, hogy sürgősen adjam át a szovjet vezetőknek, mely értelmében az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot és bármelyik csatlóst lehetséges katonai szövetségesnek.” Mindebből egyértelműen, sőt ordítóan kitűnik, az Egyesült Államok nagyon igyekezett, hogy a Kreml urai értsék, tőlük nyugodtan elpusztulhatnak a magyarok, neki nem áll érdekében segíteni rajtunk.  

Mindnyájunknak tudnunk kell, szinte ezzel egy időben, október 29-én a szovjetek leállították a harcokat, és bejelentették, hogy kivonulnak Budapestről! Úgy nézett ki, hogy valóban csoda történt, és a szabadságharc győzött. Azután a csoda folytatódott, mert október 30-án a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának üléséről készült jegyzőkönyv tanúsága szerint a szovjet vezetők közös megegyezéssel elhatározták a csapatok Magyarországról történő kivonását. Kiáltványt fogalmaztak meg erről, amely 31-én megjelent a Pravdában. Ez konkrét tény, és erről sem beszélünk! A szovjet kiáltványt természetesen késedelem nélkül magyarra fordították itthon, és még 31-én megjelent teljes terjedelmében a Magyar Függetlenség című lapban, majd a Népszava is leközölte november 1-jén. Ez is konkrét tény, és erről sem beszélünk soha! Ezért nem volt véletlen, hogy ennek a napnak a délutánján Nagy Imre a Kossuth téren győzelemről beszélt. Nem blöffölt, és nem a levegőbe beszélt! Történelmi felelőssége teljes tudatában és egy nemzet hiteles vezetőjeként mondta el híres beszédét. A Kossuth Rádió a 20 órai híradásában így idézett abból: „Ismét hozzátok szólok, magyar testvéreim, meleg, forró szeretettel! Az a forradalmi harc, aminek ti hősei voltatok, győzött! Ezek a hős napok hozták létre nemzeti kormányunkat, amely népünk függetlenségéért és szabadságáért fog harcolni. Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe! Az egyenjogúság, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti egyenjogúság alapján állunk. Politikánkat szilárdan a magyar nép akaratára építjük.” Ma sem lehetne szebben mondani.

A Pravdában megjelent kiáltvány azonban nagyon meglepte az Egyesült Államok elnökét, ugyanis szükségesnek tartotta még aznap, október 31-én rádió- és televízióbeszédében ismét biztosítania a Szovjetuniót, hogy „az Egyesült Államok nem tekinti sem a lengyel, sem a magyar vezetőséget lehetséges katonai szövetségesnek”. A Janus-arcú Egyesült Államok külügyminisztériuma azonban biztos, ami biztos, nehogy Moszkvában kételkedjenek Washington jóindulatában, újabb táviratot küldött november 2-án Titónak, amikor a jugoszláv diktátor Brioni szigetén tanácskozott Hruscsovval és Malenkovval. E táviratból Michael A. Feighan, az Egyesült Államok képviselője 1960-ban iktatta be a Kongresszusi Naplóba (Congressional Record, 1960. augusztus 31.) a következő mondatokat: „Az Egyesült Államok kormánya nem jó szemmel néz olyan kormányokra, amelyek a Szovjetunió határán nem barátságosak a Szovjetunióval.” Miért volt fontos mindezt a szovjetek tudomására hozni akkor, amikor a Kreml vezetői már elhatározták, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek a csapatok Magyarországon való állomásozásának kérdéséről? Miért volt szükség erre az üzenetre, amikor a Pravdában megjelent kiáltvány egyértelművé tette, az oroszok kivonulnak az országból? Miért volt szüksége a „szabadság bajnokának” ezekre a táviratokra? Nem lehet kizárni a lehetőségek sorából, hogy ha nem íródnak meg ezek az üzenetek, ha az Egyesült Államok és a Nyugat elismerte volna a Nagy Imre-kormányt, akkor a szovjetek végképp kivonulnak, és mi végképp győzünk. Tudjuk, hogy nem ez történt.

A mai helyzet sokkal veszélyesebb, mint a kommunizmus elleni harc volt. Akkor a Nyugat bár nem segített, de legalább nem támadott bennünket. Most nyugatról legalább akkora veszély fenyeget bennünket, mint valamikor a Szovjetunióból. Brüsszel és az Egyesült Államok Moszkva egykori hibáit ismétli meg. ’56-ban az oroszok hallgatólagos cinkosaivá váltak, mert a saját önös érdekeik akkor azt kívánták, tekintet nélkül az igazságra. Ma, hatvanhat évvel később az oroszokat megfojtanák egy kanál vízben, ha lehetne, mert most a saját önös érdekeik ezt kívánják, tekintet nélkül a történelmi realitásokra. 

A szerző jogász