Rögtön sejtettem, amikor a kormány bejelentette a nagyívű pedagógus-béremelést, hogy baj lesz. Három év alatt a diplomás átlagbér nyolcvan százalékára nem lehet következmények nélkül feltornázni a tanárok fizetéseit. Merész, sőt kifejezetten veszélyes vállalás, hiszen azt jelenti, hogy a tanárok ismét az átlagbér felett kereshetnek. Felelőtlen döntés, ilyen utoljára ugyanis a Horthy-korszakban fordult elő, és ez az elmúlt hetven esztendőben példátlan intézkedés alapjaiban rengetheti meg a demokráciát, a jogállamiságot, a pedagógusok menthetetlenül visszacsúsznak a fasiszta, náci korszakba, ilyen mértékű fizetésemelés ellentétes az európai értékrenddel, mert még a fényes és irányt mutató Nyugaton sem jellemző, hogy a pedagógusok az átlagnál többet keressenek.
Ne szépítsük, visszatér az átkos…
Nagy a pánik most, pedig a dolgozó nép küldetéstudatos vezetői már hetven esztendeje az alagsorba, gyermekmegőrzőnek küldték a tanárokat. A horthysta szellemiséget a bölcs sztálinista útmutatások alapján az orosz nyelvtanároknak nevezett komisszárokkal kezdték lecserélni, majd a politikai iskolában kiképzett marxista történelemtanárokkal folytatták. Imitt-amott, fizika vagy matematikatanárként ugyan megbújhattak rendszeridegenek, de az éberség fokozatosan őket is leleplezte.
A szociálliberális gondolatmenettel tanárjelöltként a nyolcvanas években magam is szembesülhettem. Akkor már túl voltunk ugyan a legvadabb korszakon, amikor azt tanították, hogy „kommunista az édesanyját nem öli meg, kivéve, ha osztályárulóvá válik”. A gulyáskommunizmus végnapjai felé haladva már a praktikum oldaláról közelítettek a pedagógusok megalázásához. Nem győzködtek érzelmes szavakkal, a pálya fennköltségével, egyszerűen a fejünkre olvasták: „Ugrálhatnak maguk, ahogy akarnak, statisztikai tény, hogy ötven százalékuk úgyis pedagógus lesz.”
Nem kell itt a gyermeknevelés lélekemelő pillanatait, a tudás átadásának magasztosságát, a szakma szépségeit ecsetelni, éppen elég a szétterített hitványsággal szembesíteni a tanárjelölteket; nehogy már ugrálni merészeljenek, nehogy már megbecsültséget reméljenek. Vegyék tudomásul, a rendszer úgyis annyi pedagógust gyárt, amennyire a statisztikák szerint szükség van. Persze, ezek amolyan szocialista statisztikák lehettek, így köszönőviszonyban sem voltak a valósággal, ez pedig lehetővé tette, sőt kifejezetten megkövetelte, hogy számos frissen érettségizett társammal együtt képesítés nélküli tanítóként kezdjem felnőtt pályafutásomat.
A Kádár-korszak bukásával azonban semmilyen fordulat nem következett be, sőt éppen a már említett kontraszelekcióban, no meg a magas munkanélküliségben bízva legfeljebb a gyakorlatiasabb területeken kellett tanárhiánnyal szembesülni. Bocsánat, annyi fordulat történt, hogy az új, liberális szemlélethez igazodva a tanár szemöldökét sem ráncolhatta már az órán, cserébe viszont kontrollálatlanul tevékenykedhetett, sőt a gyermek minden szokatlan magatartásától kötelező lett megóvni a szülőket.
Nem véletlen, hogy már a pedagógus életpályamodell is megakadt a nyitottságot hirdetők torkán, hiszen mindez egyfajta minősítő rendszer bevezetésével járt együtt. Az elvárások növekedését mostantól a bérek emelkedése is követheti, mégpedig az elátkozott Horthy-korszakot idéző mértékben.
Jajveszékelnek is a pedagóguskomisszárok, mi szükség lesz így a szakszervezeti vezetőkre? Éppen ezért gyorsan egy újabb tüntit rántottak össze, ahol a már tizenöt éve megbukott, pártjából is kiebrudalt Lendvai Ildikó hangoskodhatott, mondván: túl késői a fizetésemelés, ők bizony nem engedik, hogy az alagsorból hivatásukhoz méltó helyre kerüljenek a pedagógusok.
A talajt vesztett baloldal kétségbeesetten kapkod, s egy újabb okafogyott tüntetést jelentett be, ahol a marxista filozófia tanársegédei világgá kürtölhetik, hogy az osztályharc a Horthy-korszak látványos visszatérése miatt tovább éleződik, ezért csapásokat adnak és kapnak, mert az élet nem habostorta. Ugye, Lendvai elvtársnő?
A szerző vezető szerkesztő