Együttműködni a baloldallal? De kivel?

Megszűnt a tisztességes vita és a minimális együttműködés lehetősége a magyar közéletben, hisz a baloldalon csak a beteges gyűlölet, illetve az egyre inkább beazonosítható külföldi érdekek képviselete maradt. A jól megfizetett szervilitás mellett a féktelen gyalázkodás, a köpködés, a káromkodás vagy éppen a mások testi adottságain való élcelődés hallatszik csupán. Ezzel a testtartással nem lehet vitázni, ez nem párbajképes alternatíva, ahogy totálisan kizárja azt is, hogy valamiféle nemzeti minimum (vagy nemzeti maximum – kinek, hogy tetszik!) sarjadjon ki belőle.

Politikusok között nincs kivétel, míg közéleti szereplőkből, értelmiségiekből, megmondóemberekből vagy éppen újságírókból is alig akad. Elég csak rápillantani azokra az, egyébként tiszteletreméltó életutat maguk mögött tudó baloldali vagy liberális értelmiségiekre, akik önmagukhoz is méltatlan módon nyilatkoznak nap mint nap a jobboldalról vagy éppen a jobboldali szavazóról. Elemzői vitákat folytatni is csak kevés emberrel van értelme (tisztelet a kivételnek!), hisz az érvek helyett hamar az utálkozás hangja és az álmorális számonkérés kerül előtérbe, vagy éppen egy olyan céltalan verbális ostrom veszi kezdetét a normális párbeszéd helyett, amelynek sem értelme, sem pedig haszna nincs. Ráadásul fokozottan veszélyes a lelki egyensúlyra és az egészségre is.

Persze emberi szempontból érthető, hisz a folyamatos kudarc és a tehetetlenség érzése magyarázatot ad erre az egyre inkább elharapódzó jelenségre, de attól, hogy valami érthető, még nem lesz elfogadható is.

Azt mondják a baloldalon, hogy nyitottabbnak kellene lennie a kormánynak, hogy be kellene vonni az ellenzéket az egyre terebélyesebbé váló háborús válság tünetkezelésébe. Hogy konszolidálni kellene a politikai vitákat. Hogy nem kellene folyton ellenségképeket felrajzolni. Ez persze sokakat elbizonytalanít a jobboldalon is. Vajon nem lenne-e hasznosabb egy békülékenyebb magatartás – merül fel sokakban a kétség.

De hogy is lehetne azzal vitázni, aki otrombán sérteget? Miképp is lenne lehetséges azzal együttműködni, aki nem a hazai, hanem bizonyos külföldi érdekeket képvisel? Azokkal kellene vitázni, akik akasztással fenyegetnek? Azokat kellene bevonni a politikai döntéshozatalba, akik a tengerentúlról kapják a zsoldjukat? Aligha lenne értelme, de nem is lenne helyes.

Mit lehet arra mondani, hogy a baloldal de facto vezére rongyembernek, törpének vagy éppen zsinegembernek nevezi Orbán Viktort? Mit lehet kezdeni azokkal az ócska, a nyomdafestéket alig tűrő szidalmakkal, amelyeket nap mint nap hallunk a parlament soraiból? Szóljunk rá Gyurcsányra és a többi nagyhangú szövetségesére, akár egy kisiskolásra, hogy ne beszéljen csúnyán, kerülje a dehumanizálást, vagy ne gúnyolódjon mások testi adottságain? Hogy politikusként ne alacsonyodjon le a közösségi oldalak kommentcsatáinak szintjére, a politikai underground sötét világába? Ugyan! Nem sok értelme lenne, hisz ha a baloldali politikus prototípus viselkedéséről lehámozzuk a narcisztikus önimádatot, az egzisztenciális félelmeket, a pozícióhoz és a pénzhez való kétségbeesett ragaszkodást, akkor valójában nem marad semmi, csak egy tátongó, sötét űr.

Magyarázzuk el, hogy mit jelent a szélsőség a politikában? Meséljünk arról, hogy miként lehetséges egy közösséget felépíteni? Hogy miképp viselkedik egy patrióta? És végül mutassuk meg nekik, hogy milyen pozitív erőket szabadít fel a hit és a remény? Ugyan! Naivnak lenni ebben a helyzetben bűn.

Nem tudjuk, hogy mikor történt, de a baloldal átlépett egy kultúrhatárt, így mára elveszítették vitaképességüket, régiesen szólva: nem párbajképesek már. Valószínűleg az évek hosszú tipródása, a beteg lelkük folytonos frusztrációja, az irigység, a hatalom- és a pénzéhség kellett ehhez. No meg annak elfogadása, hogy nem lehet mindig mindenben igazuk. A gőg halálos bűn, de szabadulni is nehéz belőle.

Egy biztos: hiányzott a trónfosztott balliberális értelmiség immunreakciója, a kudarccal való őszinte szembenézés. Ezért is zajlott le egy tragikus kontraszelekció. Nem az alternatívaképzés, hanem a csúnya, trágár beszéd és a gyűlölködés lett a szelekció kulcsa. A hangos és trágár politikus hátát egy évtizeden keresztül veregette a balliberális média és a nemzetközi baloldal, így abba az illúzióba ringatta, mintha rendben lenne az, amit politika címszó alatt csinál. 

„A stílus mögött egy ember van, az ember mögött egy élet van.” Ha komolyan vesszük Kosztolányi sorait, akkor bizony el kell gondolkodnunk azon is, hogy vajon milyen élete van azoknak, akik csak gyűlölködni tudnak. Voltaképp sajnálni is lehetne őket. De cselekvésük romboló szándékból ered, a gonosz szándék pedig nehezen bocsátható meg.

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője