Van-e még, ami összetarthat bennünket, embereket? És minket, magyarokat? A világ, amit eddig ismertünk, alapjaiban változik meg, s egyelőre kevesen mernének felelős és határozott kijelentéseket tenni a jövőre nézve. Fontos lenne tudni, léteznek-e még azok a kötőerők, amelyek megtartanak bennünket, mint a kerengő bolygókat a gravitáció, ami nélkül útjuk a semmibe, az űr hideg sötétségébe vezetne.
Nemrég akaratlanul tanúja voltam egy vitának, egy konyha dolgozói között munkáról folyt a beszélgetés, amikor az egyikük azt mondta, Indiában már kilencévesen dolgoznak a gyerekek, ez ott teljesen rendjén való, mert része a kultúrájuknak. Kicsit megütköztem a kijelentésen, végigfutott rajtam a kérdés, teremthet-e kultúrát a szükség, és hogyan reagálnánk, ha valaki azt mondaná, a 20. század első felében a magyar kultúrának is része volt a gyerekmunka. Jobban azért nem, mert egyrészt lassan hozzá kell szokni az extrémebbnél extrémebb megnyilvánulásokhoz, ahhoz, hogy az emberekről a saját otthonos véleménybuborékjukban lefoszlik a civilizáció, és bezárul a világ.
Nem sokkal a vita előtt olvastam valahol, hogy a túlzott empátia káros, mert gátol a cselekvésben, az úgymond „jóemberkedés” olyan felesleges manír, ami akadálya lehet a racionális döntések meghozatalának. Bevallom, eddig fel sem merült bennem, hogy léteznék olyan, hogy túlzott empátia, ahogy annak a réme sem riasztott sosem, hogy a gátlástalan együttérzés uszulna ránk, ha nem vagyunk elég óvatosak.
Nem túl régi hír, hogy az utóbbi évtizedek technológiai fejlődése az emberiség intelligenciájának hanyatlását hozta magával. Most már csak az a kérdés, ez okozza-e a nyelvi és értelmezési káoszt, vagy az általánossá váló értékrelativizmus gyorsítja azt a folyamatot, amelyet már csak önérdekünk miatt is a lehető legjobban lassítani, illetve minden erőnket latba vetve megállítani kellene.
Egy érdekek mozgatta világban az együttérzés, a szépség, az értékek iránti fogékonyság, a haszontalan, valószerűtlen dolgokon való gondolkodás nem jók semmire, sőt csak gátolják az embert a célok elérésében. Holott minden képességünk, cselekedetünk ezen a luxuson áll vagy bukik. Amikor messziről indult művészeket, tudósokat vagy sportolókat arról kérdeznek, hogyan sikerült leküzdeniük a nehézségeket, elérniük a maguk elé kitűzött célokat, szinte mindegyiktől ugyanazt a választ kapjuk: követtem az álmaimat. Hosszú, borzalmas rabságot szenvedő embertársaink gyakran mesélnek arról, hogy erejük, emberségük megőrzését annak köszönhetik, hogy a sok rossz ellenében elképzelték azokat a jó dolgokat, amelyekért érdemes élni. Teremtő képzelet, mondjuk, és valóban, a képzelet mindig tartalmaz valami első ránézésre semmire se jó, haszontalan, kötetlen játékosságot, ami szabaddá teszi a gondolkodást, elemel a szenvedéstől, a megszokottól, a szabályoktól, önmagunktól, és „látja, amit mindenki lát, és gondolja, amit senki se gondol”. Képzelet híján nem siratnánk a világ valamennyi szegletében a törékeny Pillangókisasszonyt, az öreg Tamás bátyát, mert nem rendülnénk meg az emberi sorsok láttán, és sosem tárulna fel előttünk az élet sokszínű szépsége, gazdagsága, események és helyzetek hallatlan jelentősége.
Egy érdekek mozgatta, vélemény- és érzékelési buborékokba záródó világban mit mondjunk Assisi Szent Ferencről vagy éppen Árpád-házi Szent Erzsébetről? Hogy túltengett bennük a felesleges és valószerűtlen együttérzés?
Október van, a magyarok különös hónapja. A gyászra és a lelkesedésre, az sorsvállalásra és a szabadságvágyra, az önfeláldozásra emlékezés időszaka. A valószerűtlen dolgoké, amelyek összetartanak, amelyeknek össze kell tartania minket.
A szerző vezető szerkesztő