Egy tizenhárom éve húzódó rendkívül bonyolult, politikailag motivált persorozatnak végén a szlovák államnak meg kell hátrálnia – már ha valóban véget érnek a jogi eljárások – és el kell fogadnia, ha tetszik, ha nem, az Európai Unió strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának döntését. Hogy mire volt jó ez a több mint egy évtizedes huzavona, arról csak röviden, mert az ügy annyira bonyolult, hogy még gyakorlattal rendelkező szaktekintélyek tudását is próbára teszi.
A második világháború utáni években el akarták kobozni a magyar Bosits-család észak-szlovákiai birtokait. A folyamat azonban egy eljárási hiba miatt 1946-ban elakadt. A kilencvenes évek telekrendezései után 2000-ben az eredeti tulajdonos leszármazottjainak a tulajdonába került az ingatlan, feltehetően adminisztratív hiba miatt. Az Állami Erdőgazdaság 2009-ben azonban úgy döntött a vagyonelkobzásról szóló Benes-dekrétumokra hivatkozva, hogy a terület az államot illeti, ezért el akarta kobozni a földet, a vállalat bírósági pert indított. Két kerületi bíróság is a tulajdonosoknak adott igazat, de a jogerős ítéletek ellen 2014-ben a szlovák főügyészség rendkívüli felülvizsgálati kérelmet adott be, és az esetet a Legfelsőbb Bírósághoz utalta. Az erről szóló indítványt az a René Vanek főügyész-helyettes írta alá, aki később Alena Zsuzsovának, a Kuciak-gyilkosság egyik gyanúsítottjának állítólag beszélt hivatala belső ügyeiről, és emiatt kellett távoznia a tisztségéből.
A Legfelsőbb Bíróság a szlovák állam javára döntött, mert 2015-ben kimondta: az alperesek minden kétséget kizáróan magyar nemzetiségűek, ezért a Benes-dekrétumok szerint a földtulajdon elkobzása törvényes, ennek már 1946-ban meg kellett volna történnie. A Legfelsőbb Bíróság határozatát a szlovák alkotmánybíróság 2017-ben megerősítette. A tulajdonosok ezután fordultak az Európai Unió strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely jogellenesnek nyilvánította a főügyészség beavatkozását, elmarasztalta a szlovák államot, és Bosits Miklósnak és családjának adott igazat.
A látszólag jogi kérdés mögött komoly politikai megfontolások húzódtak, éppen ezért az egész ügyet nem lehet csak a paragrafusok értelmezésén keresztül megítélni. Edvard Benes Csehszlovákia elnöke volt, akinek tevékenysége nagymértékben hozzájárult Magyarország első világháborúban betöltött szerepe hátrányos megítéléséhez és a trianoni békediktátum általi területvesztéseihez. A második világháborút követően Benes kiadta dekrétumait, amelyek az ország területén élő nem-szláv népességet megfosztották állampolgárságától, mindenfajta jogi eljárás nélkül kollektív bűnösnek mondták ki a magyar és német lakosságot, mindez pedig vagyonelkobzást is jelentett. A Benes-dekrétumok miatt annak idején körülbelül 200 ezer felvidéki magyar volt kénytelen elhagyni szülőföldjét, több mint 70 ezer embert pedig kényszermunkára hurcoltak.
A mostani strasbourgi ítélet azért nagy jelentőségű, mert bár a bíróság nem foglalhatott állást tényszerűen a vagyonelkobzás ügyében, viszont nemzetközi szinten először mondták ki, hogy a Benes-dekrétumok alapján Szlovákiában ma is sor kerül vagyonelkobzásokra, vagyis a kollektív bűnösség alkalmazásának gyakorlata fennmaradt. Idősebb Lomnici Zoltán egy sajtónyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy a második világháború után a faji, vallási vagy származási alapon diszkrimináló törvényeket hatályon kívül helyezték, így nem alkalmazhatók. Ez alól jelentenek kivételt a Benes-dekrétumok néven elhíresült jogszabályok, amelyek ma is élnek Szlovákiában – mondta az Emberi Méltóság Tanácsa elnöke.
Vagyis a Benes-dekrétumok hatályosak. És ezen az sem változtatott, hogy Szlovákia csatlakozott az Európai Unióhoz, pedig az EU alapelveinek egyik legfontosabb kitétele az, hogy uniós állampolgárok között nem lehet nemzetiséghez, felekezethez, vagy bármilyen kisebbséghez való tartozás alapján különbséget tenni. Akárhányszor felmerült a dekrétumok hatályának ügye, a szlovák fél mindig azzal érvelt Brüsszelben, hogy a dekrétumokat a gyakorlatban nem alkalmazzák. Mint most kiderült, mégis.
Nem is nagyon lehet számítani arra, hogy a Benes-dekrétumokat hatályon kívül helyezik. A rendeletek ugyanis az egykori Csehszlovákia és a mai Szlovákia (és Csehország) identitásának alapjai. A dekrétumok hatályon kívülre való helyezése ezt az identitástudatot kezdené ki. A politikai arcvesztésről már nem is beszélve, ezt viszont a szlovák politikai elit egyetlen pártja sem engedheti meg magának népszerűtlenségének csorbulása nélkül. Az EU pedig eddig soha nem követelte határozottan a dekrétumok hatályának megszüntetését.
A szerző vezető szerkesztő