Kerékgyártó György

Vélemény és vita

Igenis, Európa!

álláspont

A brit televíziózás legsikeresebb produkciói között szerepel az az 1980-ban készült sorozat, amely Igenis, miniszter úr! címmel került képernyőre Magyarországon. Sajátos alkotásról van szó, nem is a hagyományos fanyar angol helyzetkomikum jellemzi (Folytassa…!-sorozat), nem is a Benny Hill-féle altesti viccelődés, de még csak nem is a Monty Python-produkciókból ismert abszurd világlátás: ez a sorozat a brit és azon keresztül az európai demokrácia ellentmondásaira, hibáira mutat rá, méghozzá a kulisszák mögé pillantva, folyamatokat, szokásokat feltárva, ráadásul mindezt maró gúnnyal előadva.

A szerzőknek nem kellett komoly erőfeszítést tenniük ahhoz, hogy ihletet kapjanak történeteik megírásához, a politika világa nem volt ismeretlen számukra. Antony Jay, amellett, hogy szerzőtársához, Jonathan Lynnhez hasonlóan filmes és televíziós karriert épített, a Margaret Thatcher-féle konzervatív párt sikerét is segítette szövegíróként, tanácsadóként. Szóval otthonosan mozogtak a területen.

A sorozat egy képviselő útját kíséri végig, aki Birminghamban szerezve mandátumot bejut az újonnan alakuló kormányba. Lelkes és becsületes politikusként nagyon hamar kell szembesülnie azzal, hogy a brit birodalmi politikát valójában nem a négyévente cserélődő, választott tisztségviselők alakítják, hanem a tisztviselői kar, amelynek egyetlen érdeke van: hogy ne változzék semmi.

A sorozatban az a megdöbbentő, hogy ha az ember az eredeti 1980-as verziót nézi (tehát nem a színpadi adaptációkat, újraértelmezéseket), hajlamos azt érezni, hogy a nemzetközi politikában az elmúlt több mint negyven évben nem változott semmi. A film minderről cinikusan beszél. Például amikor a miniszter azt mondja, „Európa olyan nemzetek közössége, amelyeket egyetlen cél vezérel”, Humphrey, a tisztviselői kart képviselő titkár elneveti magát, és elmagyarázza, hogy Európában minden a nemzeti érdekek mentén dől el, Nagy-Britanniának például az az érdeke, hogy összeugraszthassa a franciákat a németekkel. A sorozat szerint a franciák azért csatlakoztak az akkor még Közös Piacnak nevezett unióhoz, „hogy megvédjék az elégedetlen gazdálkodókat a gazdasági versenytől”, a németek pedig „szeretnének megszabadulni a népirtás terhétől, és újra az emberi fajhoz tartozni”. Humphrey szarkasztikusan teszi fel a miniszternek azt a költői kérdést is, hogy „mit gondol, miért van az adminisztráció Brüsszelben, a parlament pedig Strasbourgban?”

A Brexit óta a brit politika más fénytörésben és más súllyal jelenik meg előttünk, az Európai Unió ügyei azonban továbbra is közvetlenül érintenek bennünket. Érdekes, egyetlen dolog egészen biztosan változott 1980 óta, mégpedig az, hogy ha továbbra is a nemzeti érdekek mentén játsszák a játékot, azért lett valamiféle közös európai akarat, valamiféle brüsszeli közös többszörös, amely időként bírál egyes tagállamokat vagy tagállamok egy kis csoportját.

Vajon mi hozta ezt a változást? Vajon mi hajt egymástól különböző, egymással olykor rivalizáló nemzeteket arra, hogy feladják önös érdekeiket, és együtt, egységesen olyan döntéseket hozzanak, amelyek mindannyiuk romlását okozzák? Miért rúgja fel egy közösség egységesen a saját írott törvényeit és nyitja ki kapuit a számolatlanul érkező idegenek előtt? Miért tesz olyan intézkedéseket, amelyek saját gazdaságát gyengítik, miközben gazdaggá tesznek távoli országokat?

Ezekre a kérdésekre 2015 óta nincsenek adekvát válaszaink. Elméletek léteznek, pontos magyarázatok még nem. Európa olyan nemzetek közössége, amelyeket egyetlen cél vezérel? Hm.

A szerző vezető szerkesztő