Galsai Dániel

Vélemény és vita

Bello emlékezete

Fricska

A mai történet kivételesen nem politikai színezetű. Aki mégis effélét érez benne, áthallásokat, emlékeket idéz magában, elmereng az elmúlt harminckét esztendő közéleti történésein, az magára vessen…

Régi kedves barátom, jeles kollégám hívott fel, hogy éppen a Szilágyi Erzsébet fasorban jár, és azt látja, hogy nagy munkagépek rombolják Hegedüs „Bello” legendás éttermét, a Lugast, a tetejét már lebontották, vége a történetnek, elmúlt a múlt…

Bello óriási figura volt, nagy csibész, a 90-es években új utat nyitott a fővárosi vendéglátásban, egyesek szerint persze voltak zűrös kapcsolatai is, ezt persze senki nem tudta igazolni, de a pletyka nem igényel bizonyítást. De az tény, hogy egy igen kedves alak volt, közvetlen és kedves, a hírlapírók – és különösen a sportosok – kedvence, komolyabb sportszövetség nem volt, amelyik ne rendezett volna nála sajtótájékoztatót. Emellett a fő helyszíne – később több is volt – kulturális központ is lett, a közélet és a média jelesei jártak hozzá, a vendéglő falain kortárs művészek, fotósok, képzőművészek alkotásai sorakoztak. Mindenkit ismert, mindenkihez volt egy-két kedves szava, támogatott is sokakat, úgy mellékesen, mint egy békebeli fogadós.

Aztán meghalt. Váratlanul, fiatalon, 60 sem volt még, halála körül is legendák terjengtek – ahogy a régi Budapest legendás vendéglátósainál ez nem volt szokatlan. Ő még mindenből bőven mért – nála még nem volt „food art show” meg „látványkonyha", meg Michelin-csillag, csak valami csibészes vendéglátás…

Mára a város tele bőszen terjengő nemzetközi konyhákkal, a kisvendéglők kihalnak, „világvárosban”, felfestett bicikliutak mentén esszük a vackot, és most Bello vendégmarasztaló olasz–magyar vendéglője is elvész. Biztos lesz belőle egy bankfiók. Mára ennyit akartam mondani.