Bogár László

Vélemény és vita

Felzárkózás

Az úgynevezett világgazdaság valójában egy lényegi elemeit tekintve rejtett, globális hatalomgazdaság, ami adottság minden ország számára

Az elmúlt több mint fél évszázad során a „gazdasági csodák” (németek, japánok, kelet-ázsiai kis tigrisek) mögött mindig stratégiai jelentőségű szimbolikus energiák többnyire rejtett áramlása ment végbe. Ahhoz, hogy hazánk ezen most zajló világháborúban ne vesztes, hanem nyertes legyen, szintén csodának kellene történnie. Érdemes tehát eltöprengeni e „csodák” természetéről.

Szinte mindig történelmileg igen jelentős szellemi gyökerekkel rendelkező kultúrák jelentik a „talapzatot”, ahol bizonyos körülmények lehetővé tették, hogy az addig immobil rejtett energiák (például a fegyelmezettség, kreativitás és szorgalom együttes jelenléte) egyszerre szabaduljanak fel. És e szimbolikus energiák felszabadítását mindig egy általános konszenzusra épülő, hosszú távú nemzetstratégia alapozta meg. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a magyar szakirodalomban e nagyon lényeges összefüggések kezelése messze alatta marad a dolog valóságos jelentőségének.

A felzárkózás globális irodalma ma is inkább fikciókat fogalmaz meg, illetve itt is inkább szakmainak álcázott hatalomideológiák narratívái csapnak össze egymással. Angus Maddison elemzése azt látszik bizonyítani, hogy az első és a második világháború, majd a társadalmi-gazdasági következményeit tekintve harmadik világháborús veszteségekkel járó rendszerváltás mindhárom esetben külső tényezőként szakított meg felzárkózási kísérleteket. Vagyis 1913-ban, 1938-ban, 1975-ben, 2002-ben nagyjából a mindenkori leggazdagabb országok fajlagos mutatóinak felét produkáltuk, a közbülső „gödrökben” azonban ez alatt a szint alatt voltunk. Aztán a 2008-as válság, majd a covid és most a „világháború” hozott újabb elakadást.

Messzire vezetne annak az elemzése, hogy ezek mennyiben csinált (manufactured) globális történések, és mennyiben véletlenszerű jelenségek. Mert mindenhez mindjárt hozzá kell persze tenni azt, hogy az úgynevezett világgazdaság valójában egy lényegi elemeit tekintve rejtett, globális hatalomgazdaság, ami adottság minden ország számára, de nem mindegy, hogy a kikerülhetetlen integrációnak milyen létminősége van. És ez két síkon is döntő, az egyik, hogy olyan uralmi elitekre van szükség, akiknek van tudása és erre épülő stratégiája (víziója), van bátorsága konfliktusokat is vállalni és ami a legkényesebb kérdés, van becsülete, vagyis minél kevésbé korrumpálható a globális hatalomgazdaság által. A másik, hogy a nép mint humán tőke testi-lelki egészsége, a felzárkózás legfőbb feltétele, pozitív és negatív öngerjesztő örvénylése határozza meg, hogy a folyamatos értelmi, erkölcsi és végül fizikai, anyagi lezüllés gyorsítja önmagát, vagy éppen fordítva, az „ép testben ép lélek” teszi egyre sikeresebbé, gyarapodóvá.

De visszatérve a globális hatalomgazdasághoz, és hogy milyen esélye van egy kicsi és nyitott lokalitásnak a sikeres felzárkózásra, vagyis a tartós, évtizedeken átzajló pozitív fizetési mérlegre. A globális hatalom mindenütt alacsony béreket, alacsony adókat és alacsony szabályozási szintet keres, bár ezt mindig viszonylagosan kell érteni, vagyis „ahhoz képest, hogy”. A lokalitásnak viszont az a stratégiai érdeke, hogy ezt a nulla végösszegű játszmát, ami sajnos háború esetén könnyen negatív végösszegű pusztító örvényléssé is válhat, megpróbálja pozitív végösszegűvé tenni, ahol önmaga és a globális hatalomgazdaság szereplői is (win-win) nyertesnek érezhetik magukat. „Etetni is kell a birkát, ha nyírni akarjuk”, vagyis el kellene érni, hogy a globális tőke a jó gazda gondosságával ügyeljen arra, hogy a számára tisztes hasznot hozó együttműködés hosszú távra szóló stratégiai szövetség legyen. Mindez persze rendkívül nehéz és kényes feladat, sikeres végrehajtásának esélye alacsony, de azért nem nulla.

Tény, hogy a globális tőkestruktúrák egésze egyre kevésbé mutat hajlandóságot az ilyen egyezségekre, mert maga az egész rendszer legbelső logikája azt diktálja, hogy az erőforrásáramlás mindig a lokalitások felől a globalitás felé mutasson. Az elmúlt fél évszázad során szinte csak Ázsiában voltak igazán sikeres példák erre. És még ott is lehetnek hosszabb távon jelentkező negatív hatások, amelyek főként a népesedési lejtőben mutatkoznak meg drámai erővel.

A rendszerváltás rendszere harminchárom éves, annyi, mint a Kádár-rendszer volt, és ez kikerülhetetlenné teszi a számvetést, vajon az új rendszer mennyiben volt sikeresebb az előzőnél a magyar társadalom anyagi, fizikai (népesség, egészség), lelki, erkölcsi, szellemi felzárkózásában. A mérleg ellentmondásos, mert van, amiben jobban teljesít, de van, amiben rosszabbul (például éppen a népesedésben), és összességében most sem sikerült szintet lépni, az európai mezőnyben lényegében ugyanott vagyunk, a világ egészében pedig jelentősen romlott is a relatív helyzetünk.

A mostani fizetésimérleg-romlás pedig arra figyelmeztet, hogy a globális sebezhetőségünk most is magas, minden globális sokk komoly bajba sodorhat minket. Az elitek elemi konszenzusa helyett narratívák globális és lokális háborújának korát éljük, és ez a „fogság” még tovább rontja a sikeres felzárkózás esélyeit. Birodalomváltás zajlik, és egyszerre kellene négy birodalommal jó kapcsolatokat fenntartanunk úgy, hogy ettől inkább gyarapodjunk. A német, orosz, amerikai, kínai birodalom jelentős befolyást gyakorol ránk, és nyugodt, békés, kiszámítható, kölcsönösen előnyös egyezségre volna szükségünk mind a négy birodalommal, ami ma és a közeli jövőben lényegében kizártnak látszik. Most mégis valahogy erre kell kísérletet tennünk, ahogy lehet.

A szerző közgazdász