Kiss Antal

Vélemény és vita

Szükség van a fájó térdű papra

Hodász atya visszatérése

A motorozástól – ahogy általában a kétkerekű lovagoknak – fájhat egy vagány papnak is a térde, de kezdhet sajogni, ha követi a „világ plébánosának”, Vianney Szent Jánosnak a példáját, és Isten előtt térdel. Mi, elsősorban katolikus hívek vagyunk felelősek, igenis, vastagon mi vagyunk felelősek minden „kiugrott” papért. Nem mondhatjuk, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa, mert egy közösség vagyunk, felelősek egymásért, különösen azokért, akik előttünk járnak. Milyen elvárásokat támasztunk, milyen zümmögőkórust működtetünk körülötte, milyen lelki környezetet teremtünk neki, vele, vagy épp mibe rángatjuk bele, mondván egy jó lelkipásztornak ott kell lenni az élet sűrűjében, hogy értse a problémáinkat.

Nincs olyan probléma, amire a választ ne tudná egy pap az imádság csendjében megtalálni, erre példa ez a szegény és tanulatlan ars-i plébános. Csak hát az nem menőség a mai fogalmaink szerint. Nem menő szegénynek lenni, nem menő csendben imádkozni, nem menőség gyónni, áldozni, misére menni... Az érseki hivatal előtt letámasztott motorral posztolni a világ szemében menőség, Angyalföldről (de szép nevű szolgálati hely) a várba csendben elsétálni szintén menőség, szó szerint. Jó sokat kell menni csendben, csak talán ezt akkor mellette kevesen javasolták, s talán már ő sem látta ezt a lehetséges utat. Máshogy kopog egy püspök ajtaján a komisz motoros, mint a gyalogos pap. Tudom, sokan vitatják, de katolikus testvéri felelősségem okán írtam később nagy vihart kiváltott nyílt levelemet az atyának a Magyar Hírlap hasábjain. Ugyanis Hodász András atya esetében nem politikai játszma zajlik – abba ő csak belekeveredett –, hanem ördögi dráma egy lélekért. A fájó térdű, imádkozó papok jelentik ugyanis a mentsvárat mai világunknak és nem csak a katolikus egyháznak. Egy évre felfüggesztve papi szolgálatait ebből a katolikus egyházból csendben félreállt András atya. A Gonosz, aki körüljár, keresi kit nyeljen el: a préda az, aki elgyengül, akit magára hagyunk vagy épp tetszésünk tapsorkánjában odalökünk a szép ruhába bújtatott bűnösök gyékényére. A legjobb célszemély az, aki sokakat magával ránt a mélybe. Nos ennek a mélységnek a pokoli tornácára rángatott a Kísértő egy papot. Innen csak igen nagy hittel van visszatérés.

Isten előtt térdre eső, egy kápolna vagy templom szentségi csendjében sok időt töltő ember, így András atya is újra magára öltheti a hit Krisztusát, és akkor ragyogni fog. Egy pap, maga a papság sokkal több annál, mint ma a média sugallja – körülbelül ennyi: „végre egy valamire való csuhás, aki frankón megmondja.” A papságból kilépni nem olyan, mint a langyos Balatonból a csillezős, hideg rozé fröccsel hívogató teraszra. Motorozós nagy vagányból, médiacelebből, fejmikrofonnal „menőző”, politikusoknak fejtágítást tartó trénerekből van tucatnyi ebben a kis hazában. Térdre rogyott papból, „egyszerű” János atyákból talán annyi sem. Nem ez a baj? András atya alól az ördögi, gátlástalan világ kirúgta a lábát, gáncsot vetett neki a hiúság démona. Ezekben a napokban nem könnyű Vianney Szent Jánossal együtt térdre esve imádságba mélyedni: „Légy türelemmel, én lelkem, holnap úgy lesz, amint Isten akarja. Addig teljesítsük mi az ő szent akaratát” – kezdi egyik imáját az előbb említett ars-i plébános, akit 1925-ben szentté avattak. Özönlöttek hozzá az emberek, a kora 19. század igazi sztárpapja volt, ezrek, tízezrek, százezrek várták a vele való személyes találkozót, gyorskocsi szolgálatot indítottak a szomszéd településekről, hogy a kor közlekedési csúcsszolgáltatását igénybe véve mielőbb odajussanak. Nem tanultsága okán lett kora szupersztárja, hanem a csend okán. Ugyanis csendben volt. Hallgatott és meghallgatott. Mert mi már vagyunk olyan szerencsések, hogy Pilinszky Jánostól tudjuk: „A beszéd hallgatással kezdődik, meghallgatással.” János abbé attól lett korának keresett személye, mert az imádságos hallgatásban megfájdult a térde, gyóntatószékben üléstől kisebesedett a háta. Minden nap térdre borult imádkozni, és télen a fűtetlen, nyáron a rettenetesen meleg fa kalitkában ült, sokszor tizennyolc órát. Napjai nagy részét ez tette ki. „Vianney Szent János elsősorban azzal fogott meg, hogy a szegényes emberi eszközökön keresztül működő kegyelem erejére mutatott rá. Különösen megrázott hősies gyóntatói szolgálata. Ez az alázatos pap napi 18 órát töltött gyóntatószékben, rendkívül szerényen táplálkozott, pihenni is csak néhány órára vonult vissza. [...] Személyét megismerve meggyőződésemmé vált, hogy a lelkipásztor küldetésének jelentős részét éppen a gyóntatáson keresztül valósítja meg, vállalva a gyóntatószék önkéntes rabságát” – mondta róla Szent II. János Pál pápa. A mai világ pszichologizáló, mentálozós, lelkidumcsizós papok iránt támaszt igényt, nem a gyóntatószéket választja. Nehéz küldetés ma az Isten és nem a rajongók plébánosának lenni. Nehéz, nehezebb mint valaha. Önkéntes rabság, s nem csak a gyóntatószék, hanem a világ szemében teljesen érthetetlen isteni szeretet rabsága.

„A tegnapi nap elmúlt, amit tegnap szenvedtem, abból már nem fáj semmi. De érdemem meg­marad, ha azért szenvedtem, hogy Isten akaratát teljesítsem” – folytatódik Vianney Szent János atya előbb idézett imája. Elképzelhetetlen az a szenvedés, amin most Hodász András atya átmegy. Egy földi purgatórium. Miatta, miattam, miattad, miattunk. Nincs másra mutogatás, csak tükörbe nézés. A tükör az Evangéliumok Krisztusa. Nem könnyű senkinek. András atya pap, pap marad mindörökké, akinek a feladata Isten akaratát teljesíteni, oldó, áldó kezét magasra emelni. Ez szenvedéssel jár, különösen ebben a velejéig rohadt, mocskos, szemfényvesztő elvárásokkal teli világunkban, ahol mi azt az elvárást támasztjuk egy pap felé, hogy legyen menő, hogy mondja meg pöpecül, hogy feszüljön neki, hogy húzza tövig a gázt.

Azt talán mindenki tudja, hogy nem András atya az egyetlen hivatását elhagyó ezekben a napokban, hónapokban. Ébresztő! Eljött mindannyiunk számára a lelkiismeretvizsgálat ideje nekem, neked, neki, mindenkinek.

„Ma érdemszerzően akarok szenvedni... a mai nap csak egy nap... milyen rövid idő ez! Istenem, tehetek-e kevesebbet, mint egy napnak szomorúságait, fájdalmait, szenvedéseit és fáradságait neked felajánlani.” – fejeződik be az ima. Hodász András atya, reméljük, úgy döntött, hogy 365 napig érdemszerzően szeretne szenvedni a világ plébánosának szavait követve. Mert ez nagy, nagyon nagy szenvedés neki. Ebben kell osztoznunk vele. Kinek-kinek másként. De leginkább a csendben. Imádságban. Angyalföld, Magyarország várja vissza egy év múlva fájó térdű pásztorát, s nem baj ha vele együtt bicegve járjuk majd tovább a ránk váró nehéz utat... András atya, ha a „világ plébánosa” már nem is, de „Angyalföld plébánosa” még lehet. Imádkozzunk érte!

A szerző teológus