Sütő-Nagy Zsolt

Vélemény és vita

Forza Italia!

álláspont

Már nem tudnám felidézni, hogy mi ragadott meg elsőként Olaszországból, de arra határozottan emlékszem, hogy hat-nyolcéves koromban már olasz rajongó voltam. Talán nagymamám bekeretezett képe a Szent Péter bazilikáról, talán egy fotó Rómáról, talán az olasz válogatott, amely az 1970-es focivilágbajnokság döntőjében próbálta megállítani a Pelével felálló brazilokat, talán csak a dallamosan csengő neveik: Sandro Mazzola, Gianni Rivera, Luigi Riva, Giacinto Facchetti, Roberto Rosato.

Akkor még fogalmam sem volt Karinthy Frigyes intelméről, hogy az alliterációra figyelni kell, de amikor már érettebb fejjel, sporttudósítóként egy – akkor még ritmikus sportgimnasztikai – versenyen meghallottam Barbara Barbinetto nevét, rögtön szerelmes lettem az egyébként jelentéktelen hölgybe.

Olaszország számomra mindig is az örök szerelem maradt, ami az évtizedek során csak mélyülni tudott; ahogy a nyolcvanas évek második felében spoilerekkel díszített Lada Szamarámat egyenesen Maseratinak titulálták Firenzében; ahogy az azzurro tengert felfedeztem; ahogy a Stelvio gleccserén a nyári melegben síeltem; ahogy Nápolyban rám dudáltak a piros lámpánál várakozva, hisz senki nem ment keresztbe, így számukra érthetetlenül ácsorogtam; ahogy délen a forgalomtól elzárt területet használva megelőztek, majd este, a szokásaikat átvéve, Veronában már rajtam szörnyülködtek az északiak; ahogy tőlük tanultam meg scampit enni, vagy a frutti di mare változatosságaiban elmerülni; ahogy az átkosban a Piazza del Popolón kézzel, lábbal győzködtem a pillanatnyi római barátaimat, miszerint a Felszab tér nagyon hasonló, és Budapest ugyanolyan jó hely, mint Róma; ahogy a fényképről retinámba égett Szent Péter bazilika lenyűgözött; ahogy San Gimignano tornyai időutazásra késztettek; ahogy Assisi megigézett; ahogy a reggeli párában elhagyatottan álló San Damiano rabul ejtett.

Csupán azt sajnálom, hogy olaszul nem tanultam meg, mert a non parlo italiano után még izgalmasabb lehetett volna a kommunikáció, bár a legszélesebb mosoly közepette így is mindig mindent megtudtam róluk.

Meravigliosa, csodálatos…

Valahányszor velük kapcsolatban rosszízű általánosítást hallok, az mindannyiszor úgy fáj, mintha magam is olasz lennék. Hogy jön ahhoz bárki is, hogy Tiziano, Leonardo, Michelangelo, Donizetti vagy Verdi utódjait bírálja, amikor Fellini, Zeffirelli, Mastroianni, Claudia Cardinale, Sophia Loren, Adriano Celentano, Gianni Morandi vagy Eros Ramazzotti, Pavarotti és Bocelli, Sergio Leone meg Bud Spencer teszi csodálatosabbá a napjaimat.

Ahol az anya olyan NŐ, akit a kedves sem szoríthat háttérbe, ám a kedvesből is anya lesz; ahol a zene és a foci mellett a politika mellékes maradhat; ahol Verdi dallamaitól hangosak a futball-lelátók; ahol egy átlagos családi beszélgetés is a legmélyebb indulatokat kavarja fel, hogy a végén mindenki a másik nyakába boruljon, mert a család szent és sérthetetlen; ahol Boccaccio és Dante egyszerre értelmezhető, mert a szerelem és a pokol minden szívben megbújik; ahol az értelem ugyan jelen van, de nem írhatja felül a szív dobbanásait.

Kár lenne ezért az Olaszországért, kár lenne minderről csak múlt időben beszélni, kár lenne, ha gyermekeim, unokáim ezt az érzést már nem tapasztalhatnák meg.

Több mint hat évtizede ők zengték: Avanti ragazzi di Buda! Most mi zengjük: Avanti ragazzi d'Italia!

A szerző vezető szerkesztő