Kerékgyártó György

Vélemény és vita

Egy nyugger elmélkedései

álláspont

Lenéz apám az égi kukkeren, és azt látja, hogy billeg a fia. Ilyen mondatokat tudott leírni Mányoki Endre újságíró, szerkesztő, egyetemi tanár és – nem utolsó sorban – a rendszerváltás utáni évtizedek egyik legjobb novellistája, akinek halálhírét szerdán tudatta a család a nyilvánossággal.

Miért írom le ezt, hiszen egy vezércikk nem nekrológ? Nem is annak szánom. Noha Mányoki Endrének a barátja lehettem, és olykor a kollégám, a szerkesztőm vagy éppen a pártfogóm volt, most elsősorban az jutott eszembe, mennyire fog hiányozni az őt jellemző gondolkodásmód abban a kaotikus, szorongató helyzetben, amelyben Európa, sőt az egész világ van.

Endre maga írta le, hogy első generációs értelmiségi, mégis, aki ismerte, tudta, annak ellenére, hogy sosem vesztette el a lelki kapcsolatot azzal a világgal, ahonnan érkezett (a rákosligeti gyermekkor emlékeivel, a hétköznapi emberek küzdelmeivel, az iskolás esztendőkkel), született intellektuel volt. Lamentáló, tépelődő, gondolkodó, az a vizsgáljuk-meg-közelebbről-fajta, az a majd-elhiszem-ha-megértettem féle. Töprengő, néha szarkasztikus vagy (ön)ironikus, de mindenképpen olyan ember, aki inkább kérdéseket tesz fel, minthogy határozott kijelentéseket tenne. Üdítő kivétel egy olyan időszakban, amikor az emberre egyszerre zúdul rá a politikai, üzleti és szórakoztatóipari megmondóemberek rendkívül határozott „iránymutatása”, a reklám és a háborús propaganda.

Egy ilyen forrongó világban az embernek fogódzókra van szüksége, egy ilyen lehet a művészet, például úgy, ahogy Endre értelmezte és közvetítette nekünk. Zseniális húzás volt, amit nyugdíjba vonulása után véghez vitt. Az ember azt gondolta volna, hogy óraadóként marad még egy kicsit az egyetemi katedrán, összegzi a gondolatait, válogatásköteteket, tanulmányokat ad ki, esetleg megírja azt a regényt, amelyet minden író meg akar írni majd, ha lesz végre rá ideje, de nem. Ő más utat választott.

Az egyetemi évek alatt és után a kelet-európai avantgárd kutatója volt, éveket töltött moszkvai könyvtárakban és (akkor még így hívták) leningrádi gyűjteményekben, hogy megismerje a 20. század közepi művészet bölcsőit. Sokat beszélgettünk róla, foglalkoztatta az élet és a művészet kapcsolata. Ez egyébként az avantgárd művészet egyik alapkérdése: mi tekintünk művészetnek? Amit a művész annak nevez? Gondoljunk csak Marcel Duchamp Forrás című művére, ami nem volt más, mint egy, a kiállítótérbe helyezett piszoár. Talán ez adta az inspirációt ahhoz, hogy Endre ne az íróasztalt válassza a nyugalom éveire: Budapest egyik kertvárosába költöztek, ahol belevetette magát a kétkezi munkába. A kert, a régi épület, az oda telepített állatok folyamatosan munkát adtak neki és a családnak.

Igen ám, de ő dokumentálni kezdte a munkafázisokat, a csirkeetetésről, a nyúlketrec kialakításáról, a gyümölcs befőzéséről, amelyek mások számára egyszerű hétköznapi műveletek, ő fotóösszeállításokat készített, amelyeket rövid önironikus glosszákkal és olykor karikatúra szerű rajzaival fejelt meg, hogy aztán ezeket Egy nyugger tűnődései címmel közzé tegye a Facebookon. Még a betegeskedéséről is képes volt így írni. A régi kérdés, ugye: művészet ez, vagy csak körtebefőzés, csak lábadozás a kórházi kezelés után?

Jó lenne eltanulni ezt a látásmódot, a művészet segítségével kívülről látni, ami velünk történik: a háborút, a migrációs problémákat, a járványt, az energiaválságot. Azt mondják, háborúban hallgatnak a múzsák, szuperhatalmak elnökei nem fognak élet és művészet kérdésein elmélkedni. De nekünk talán egy kicsit könnyebb lehet. A lecke feladva: olvassuk az Egy nyugger elmélkedéseit! Drága Endre, taníts!

A szerző vezető szerkesztő