Nagy Ervin

Vélemény és vita

Történelmi tömbösödés, történelmi töredezettség

Két ellentétes mozgás formálta az elmúlt bő egy évtized során a hazai pártrendszert: a jobboldal egyre szélesebben ment, a baloldal pedig szétmorzsolódott. Mikor a centrális erőtér után átmenetileg visszatért a duális verseny, úgy tűnt, hogy külföldi hátszéllel, illetve a Jobbik latorsága végett ismét versenyképes lehet a baloldal.

A küzdelem azonban hamar eldőlt, hiába avatkoztak be tengerentúli üzleti és politikai érdekcsoportok, a magyarok többsége a stabilitásra és az építkezésre szavazott, hisz nem volt valódi ellenzéki alternatíva, azaz fogalmuk sem volt arról, hogy mit kezdenének az országgal, ha hatalomra kerülnének. A választások után így ismét elbillent az egyensúly: a kormánypártok megkerülhetetlen, a saját szavazóbázisukon túlmutató politikai erőteret hoztak létre, ami a 2002 óta tartó tömbösödés kiteljesedése egyben, míg az ellenzéki pártok végleg a politika peremvidékére sodródtak, sőt: talán már le is estek onnan.

Torzó, ugyanakkor a szervezeti építkezést és a politikai háttérmunkát tekintve érthető a mai helyzet, ám korántsem végleges. A politika – természetéből adódóan – állandó változásban van, a kormánypártok lendülete most még kitart, de a sikerért nap, mint nap meg kell dolgozni.

Amíg a baloldalnak irányváltásra, a rendszerellenzéki szerep felülvizsgálatára, a nyugati minták helyett saját javaslatok kidolgozására és leginkább megújulásra van szüksége, addig a kormánypártok előtti kihívás az, hogy az előttünk álló, brutális időszakban megvédjék az eddigi eredményeket. A nyugdíjakat, a családtámogatást, a rezsicsökkentést, a munkaalapú társadalmat. És megőrizzék a kulturális identitásunkat. Utóbbi nélkül ugyanis minden siker csupán időleges lehet.

A történelmi kudarccal végződött választások után az ellenzéki összefogás szükségszerűen darabjaira hullott, majd elaprózódott. A szivárványkoalíció romjain – ha megalakul a Márki-Zay által beharangozott párt, és kiforrja magát Jakab mozgalma – immár nyolc párt fog működni, és bármennyire is megdöbbentő: összesen tizenegy elnök fogja megjeleníteni a baloldali kínálatot.

(Az LMP-ben, az MSZP-ben és a Párbeszédben társelnöki intézmény van, ezért több az elnök, mint párt.) Felsorolni is nehéz, az elemzőknek is meggyűlik a bajuk vele, akkor mit gondoljanak az egyébként napi szinten a politikával nem foglalkozó szavazók milliói?

Sosem versenyzett ennyi alakulat az ellenzéki szavazók bizalmáért, a fragmentáltság akkor is szembetűnő, ha egy újraértelmezett „centrális erőtér” kezd kialakulni a mélyponton lévő baloldalon, azaz a Gyurcsány Ferenc vezette DK megkerülhetetlen párttá vált, a többieknek pedig sem politikai tőkéjük, sem pedig elegendő sütnivalójuk nincs ahhoz, hogy „gyurcsánytalanítsák” az ellenzéket.

A történelmi töredezettségűvé vált baloldal egymással is civakodó szereplői jól láthatóan egy évtizedes lemaradásban vannak a kormánypártokhoz képest. Mind szervezeti építkezésben, mind pedig a szellemi munkát tekintve behozhatatlannak tűnik egyelőre a hátrány.

Ami most megszületett, azt a politikatudomány domináns pártrendszernek nevezi. A kormánypártok politikai erőtere ráadásul meghaladja a hagyományos jobboldalt, hisz a bevándorláspolitikának, a családtámogatásnak, a rezsicsökkentésnek vagy éppen a munkaalapú társadalomnak nagyobb a támogatottsága, mint amennyien a kormánypártokra szavaztak.

Valójában annyira elbillent az egyensúly, azaz a szervezeti háttér, a személyi apparátus és szellemi munka mennyiségében és minőségében is annyira eltolódott, hogy ez különbözik az egykori centrális erőtértől. Békés Márton, a XXI. Század Intézet igazgatója ezt az állapotot – a hadtudományokból kölcsönözve a fogalmat – a stratégiai aszimmetria kifejezésével írja le, amely arra utal, hogy a két pártcsoport közötti „szervezeti-intézményes, intellektuális és vezetési, tudásbéli egyenlőtlenségek egyenként is drámaivá váltak, de együttes hatásuknak köszönhetően minden bizonnyal maradandók lesznek”. Ez pedig akár a 2030-ig terjedő időszakra is lehetőséget ad a kormánypártoknak a nemzeti korszak továbbépítésére.

A történelmi töredezettséggel szemben tehát történelmi tömbösödés figyelhető meg a magyar pártrendszerben, ami hosszú távon is előnyt jelent a jobboldal számára. Ez pedig egy válság kellős közepén fontos lehet az ország számára. A kormánypártoknak azonban azzal is számolniuk kell, hogy az esély és a lehetőség egyúttal felelősséggel is jár. Ha már történelmi az esély, akkor a felelősségnek is annak kell lennie.

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője