Kihirdették a második fővárosi közösségi költségvetés eredményét, kiderült, mire használják majd az egymilliárd forintos keretet. Jut a kerékpáros közlekedést megkönnyítő fejlesztésekre a Szent István körúton, ami biciklisáv kialakítását jelenti a körútnak azon a szakaszán, ahol eddig nem volt, és épülnek fedett kerékpártárolók. Emellett többek között biztonságosabbá tesznek gyalogátkelőhelyeket, fejlesztenek aktív közlekedésre motiváló appot, újrafestenek elhanyagolt utcai elemeket és közösségi kerteket is létrehoznak.
Szóval lesznek dolgok. Túl a 2019-es önkormányzati választás után szélvészgyorsan és hebehurgyán kijelölt, mintegy a választási ígéretek beváltását demonstrálva, a budapestiek többsége által azóta is – finoman szólva – vitatott, folyamatosan dugót okozó biciklisávok újabb területekre történő felfestésén, ezek akár helyeselhetők is. Mi ezzel a probléma?
Van ebben az egész közösségi költségvetésdiben egyféle látszatkeltés. Amellyel a megválasztott városvezetés foglalkoztatni igyekszik az közönségét, mondván, valamennyi pénzt elkülönítünk, és várjuk a javító ötleteidet. Miközben ott vannak az önkormányzati képviselők. Választókörzeteik nem akkorák, hogy ne lehetne belátni őket, elméletileg meghallgathatnák, sőt meg kellene hallgatniuk a választóikat, akik nyilván elmondják vagy elmondanák nekik a gondjaikat éppen úgy, mint az ötleteiket, amit aztán képviselhetnek, illetve képviselniük kellene. Kijárni, elérni, megvalósítani. Ezért választották meg őket. Ezt jelenti a képviseleti demokrácia.
Ha egy gyalogátkelőhelyet biztonságossá kell tenni, azt egy jól működő városban a vezetésnek nem egy pénzkeret felhasználására kiírt szavazás alapján kellene megtennie, hanem a maga természetességével minden különösebb körítés nélkül, és ez igaz az összes többi respektálható cél megvalósítására. Ahogyan botor döntések esetén sem ildomos vagy elegáns a „nép szava” mögé bújni vagy azzal takarózni.
Boncolgathatnánk: mekkora hatóköre lehet ezeknek az akcióknak, ha az ötletbörzét aztán egy erre hivatott grémium zsűrizi, majd dönt a megvalósításról? Vajon mekkora esély van arra, hogy ad absurdum a vezetés által nem nagyon preferált kezdeményezések megvalósuljanak? Nyilván semekkora. De nem ez a probléma, hiszen a választás felhatalmazást adott döntésekre. És persze felelősséget ezekkel kapcsolatban.
Sem az egyik, sem a másik nem osztható meg látszatakciókkal.
Hogy a második budapesti közösségi költségvetés mennyire az, arról beszédesen vallanak a számok: az egymilliárdos keret nagyjából úgy aránylik a főváros 297 milliárdos költségvetéséhez, ahogyan az akcióban szavazó huszonkétezer ember Budapest teljes lakosságához.
A szerző vezető szerkesztő