Bevallom, sokszor érzem úgy, hogy nem értem igazán a világot magam körül.
Mostanában a magyar kereskedelmi televíziózás ünnepli önnönmaga negyedszázados létét. Színes show-műsorokban olyan emberek, akiknek a neve mára alig-alig mond valamit, emlékeznek olyan produkciókra, amelyek szinte mindegyikének az volt a közös ismérve, hogy licencüket megvették valamelyik külföldi műsorgyártótól, majd a magyarokra zúdították. Nem kellett hozzájuk ötlet, nem kellett kreativitás, egyedül pénz. Sokszor hallottam ezek alatt az évek alatt a folyamatos szellemi lejtmenet közepette, hogy ezeknek a tévéknek a szórakoztatás a feladatuk, ahogyan azt is, azért vannak ilyen műsorok, mert ezeket nézik az emberek. Előbbi nyilván igaz, persze annyi distinkcióval, hogy a szórakoztatás színvonala is felelősség, utóbbihoz viszont hozzátartozik, amikor a kereskedelmi televíziók elindultak, és gyökeret vertek a közszolgálati mellett (amelyik hála az igen hozzáértő vezetéseknek, nem tudta eldönteni magáról, mi is akar lenni) csak a két csatorna volt az ország jelentékeny részében, tehát túl sok választás nem adatott az embereknek. Tanulságos lenne egyszer valóban komolyan végiggondolni ezt a negyedszázadot, hogy mit, hogyan változtatott meg, milyen hosszú távú, hovatovább végzetes hatásai vannak, beszélni arról, egy-egy médium működtetéséhez kell-e tartoznia bármiféle néven nevezhető felelősségnek etc., etc. Azt gyanítom, kevés ok lenne az ünneplésre. Elmondható, a honi televíziós szakma jól keresett, Magyarország pedig – némileg kiforgatva egy régi választási szlogent – többet énekel.
Ahogy csökken az irodalom társadalmi megbecsültsége, fura mód egyre többször derül ki, hogy emberek, akiket egészen más irányú ténykedések okán ismerünk, irodalmi babérokra pályáznak. Most éppen Gyurcsány Ferencből bújt elő a költő. Mondhatnám, mindannyiunknak jobb lett volna, ha tovább rejtőzik és megmarad a szerepénél, de még ez sem lenne igaz, mert amit politikusként véghez vitt, abban sem volt semmi köszönet. A bukott miniszterelnökről eddig is lehetett tudni, sokoldalú, emlékezzünk a Duna-parton előadott drámai beszédére az összetartozásról, amelynek apró szépséghibája volt, hogy közben azonosító szám nélküli rendőrök verték agyba-főbe az összetartozó embereket az utcán, a zenés-táncos produkciójára az országházbeli dolgozószobájában vagy amikor öltönyben pengetett nagy átéléssel egy kék gitárt. De költeménnyel eddig még nem kápráztatta el fogyatkozó híveit. Nem tudom, a kétségbeesés vagy az előérzet késztette-e rá. Utóbbi esetben el lehet kezdeni komolyan aggódni az egyébként is fogyó presztízsű magyar irodalomért.
A szerző vezető szerkesztő