Eddigi életemben nagy rajongója voltam Angliának. A szívemhez eleve közel álló napfényes-tengeres-jó konyhás-vörösboros-békésen lusta mediterráneum (Olaszország, Görögország, Horvátország) mellett ők voltak a kivételek, a ködös, tradicionális Albion. Pedig nem is jártam a szigetországban. De a nép által imádott királyság, Churchill fanyar humora, a pubok és a klubok világa, a keménykalap, Sherlock Holmes történetei, az évszázadok konzervatív hagyományainak őrzése…
Ez a távoli vonzalom az elmúlt években – amikor Európa vezetői többszörösen megháborodtak, és a britek végül elhagyták ezt a múltját felszámolni kívánó csapatot – csak tovább nőtt. És most itt állok tanácstalanul, szomorúan. Megválasztották a történelmi nagy állam miniszterelnökének Liz Trusst.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokat tudok a korábbi külügyminiszter asszony munkásságáról, Kelet-Európából nézve szinte észrevétlenül tette a dolgát, ami összességében pozitívum egy ilyen pozíció esetében. Ám most nyilván úgy érezte, eljött az ő ideje, ő lehet az új Margaret Thatcher! Amiben én erősen kételkedem, legfeljebb a beosztás tekintetében van azonosság.
A lényeg, hogy a hölgy erős kampányba kezdett a Konzervatív Párton belül, amivel végül győzött. A korteskedés „csúcspontján” egy nyilvános rendezvényen azzal kapcsolatban, hogy egy atomháború esetén megnyomná-e az atomrakéták indító gombját, ezt tudta mondani: „Úgy gondolom, ez egy miniszterelnök fontos kötelessége, és készen állok megtenni ezt.”
Majd meg is ismételte, nehogy valaki félreértse: „Készen állok megtenni ezt!” Ez aztán a diplomácia érzék! Nem kiegyezésről, kompromisszumról, béketeremtésről beszélni, hanem egy angol atomcsapás-válaszcsapás lehetőségét lebegtetni! Így üzengetni Putyinnak, ami különösen annak fényében remek gondolat, hogy az oroszok már bemutatták az új szuperrakétájukat, ami elvben két perc (!) alatt elérné Angliát.
Mindeközben a Nyugat jó része fegyvereket küld Ukrajnába, tombol az energiaválság, a briteknél is az egekben az infláció, az EU vezetői ki se ejtik a szájukon a kompromisszumos békekötés igényét, az oroszok pedig köszönik, jól vannak, soha ennyi pénzt nem kerestek az olajon és a gázon, mint most!
Ő lesz tehát Anglia konzervatív miniszterelnöke, Churchill és Thatcher utódja. Ez van, ezzel kell együtt élnünk. Hogy az elegáns angol klubokban mit szólnak ehhez, nem tudom, egyikben sincs sajnos tagsági kártyám, de lehet, hogy évszázadok után először azokban is elhangzik egy-két cifra káromkodás.