Kitiltás, betiltás, eltiltás

A világ fura urai szünet nélkül játszadoznak velünk. Az élet minden területén, ez idő tájt éppen a sportban. Pontosabban a sportban is. Néztem a római és müncheni, úgynevezett multisport Európa-bajnokságot. Boldog versenyzőket, mosolygó közönséget, és önfeledt szurkolást és szórakozást láthattunk és tapasztalhattunk. Csapatsportokban, egyéni viadalokon egyaránt ott voltak az ukránok. Nézők, versenyzők nyilván tudták, hogy alig több, mint ezer kilométernyire a versenyek helyszínétől egy másfajta küzdelem zajlik, egy romboló háború. Proxyháború. Azaz a hadviselő felek egyike mögött egy nagyhatalom van, s ez a nagyhatalom úgymond hátulról diktál és támogat. A medencék és a stadionok világát ez látszólag cseppet sem zavarta. Pedig észrevehették volna, hogy jó ideje már amolyan fenyegető eszközzé vált a sport. Térdepelést követelő, tájékozatlan, ámde erőszakos „influenszerek” próbálják rendre sportolókra és drukkerekre ráerőszakolni nézeteiket, bíróságok szerepét eljátszva ítélnek el sportolókat, csapatokat, országokat, lényegében azt kívánva, hogy nézeteiket valamiféle diktált, parancsba adott erkölcsiséghez igazítsák. Ez idő tájt éppen a versenyekről való kitiltás, eltiltás a divat. Orosz sportolókat ugyanis nem láthattunk ezen az Európa-bajnokságon. Őket eltiltották a versenyzéstől. Nem először. Ukránok szép számmal voltak jelen. Úgy vélem, jogos a kérdés, vajon normális-e az a politikus, dolgozzon akár a nagypolitikában, akár a sport és a közélet bármely területén, aki azt hiszi, hogy a sportversenytől való eltiltás változtat a háborúzó felek magatartásán? Nem normális. És fontoskodó. Megtörtént-e vajon bármikor is, hogy a sportolókat kollektív bűnössé tévő döntések azt eredményezték, hogy a harcoló felek bármelyike is visszavonult a harctérről? S ha már itt tartunk, tényleg, Vologya miért bűnösebb, mint Volodimir? Vagy Elina miért tehet jobban a háborúról, mint Jelena? Csak azért, mert ott született, ahol született? Komoly, józanul gondolkodó ember nem hiheti, hogy ha – mondjuk – Anna Nyetrebkót nem engedik a színpadra, akkor Putyin a teljes hadseregével azonnal visszaszalad Moszkvába. Nyetrebkót és művésztársait viszont életre szóló sérelmek érik. Ez persze a világ agresszív és ostoba politikusait cseppet sem érdekli. Kitiltanak, betiltanak és eltiltanak embereket a szakmájuktól, meghurcolnak és kigúnyolnak normálisan gondolkodó, az élet védelmében megszólaló tudósokat, holott őket kellene örök időkre eltiltani a politikától. Ám egyelőre ott tartunk, hogy aki behódol nekik, azt piedesztálra emelik, aki nem, azt meg folytonosan gyalázzák. Ez ma az Egyesült Államokból vezérelt Európa.

„Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek” – írta Ady Endre A Tűz csiholója című versében. Sajnos fogyatkoznak a bátrak a világban. Pedig az őrület – gender, #metoo, vallásellenesség, erőszak stb. – ellen csak bátorsággal lehetne szembeszállni. Hogy a bátorság hová tűnt, azt sajnos én nem tudom megfejteni.

A hatalommániások a történelem folyamán már számtalanszor eljátszották a kitiltás-betiltás-eltiltás elnevezésű politikai játékot. Ami például az irodalmat illeti, személyesen is megtapasztaltam, milyen az, amikor a létező kommunizmus idején görcsbe rándult gyomorral, lélegzetvisszafojtva néztem, amint a bőröndömben turkál a vámos, mert Szolzsenyicin Gulág szigetcsoport című, tiltott könyvének francia kiadását rejtegettem benne, útban Párizsból hazafelé. Megúsztam a kalandot. Ám nehogy azt higgye bárki is, hogy ez a betiltom, kitiltom, eltiltom magatartás, parancsolgatás csak a létező kommunizmusnak, szocializmusnak volt a jellemzője. Csudát! Valószínű nem sokan tudják, hogy a világ urát jelenleg is játszó Egyesült Államokban Lewis Carroll világhírű regényét, az Alice Csodaországban címűt egy időben betiltották. Állítólag azért, mert a hallucináló (szerintem fantáziáló) karakterek ábrázolása droghasználatot ajánl. Golding csodálatos könyve, A legyek ura is a bűnös könyvek listájára került, állítólag azért, mert káromkodtak benne a gyerekek. Erre én nem emlékszem, viszont nem lehetünk biztosak benne, hogy ami egyszer előfordult, az nem ismétlődik meg újra. Ezért azt ajánlanám minden írónak, de a célkeresztben lévő sportolóknak is, hogy ha lehet, ne káromkodjanak. Egyrészt nem illik, másrészt ők mostanában igencsak megfigyelés alatt állnak.

Folytathatnám az irodalmi példákat, mondjuk, Orwell Állatfarmjával, amelyet szintén tiltólistára tett a fontoskodó cenzor annak idején, de oly sok művészi alkotás – korántsem csak irodalmi – jutott már erre a sorsra, hogy túlságosan hosszúra nyúlna a lista. Vonjuk le inkább azt a következtetést, hogy a világ sosem volt normális, a hülyéket meg valahogy sosem sikerült kiiktatnunk a közéletből. Mint ahogy az erkölcstelenség és az ártó szándékok ellen sem tudunk hatékonyan küzdeni.

Ám azt nem tagadhatjuk, hogy van fejlődés! Mostanában ugyanis szintet léptünk, eddig csak könyveket, filmeket, freskókat, szobrokat és más művészi alkotásokat tiltottak be, no meg a világhálón közölt információk közül azt, ami a világ urainak nem tetszett. Most pedig már oda jutottunk, hogy magát az embert tiltjuk le, ki, el vagy be. Összegezve: lassan mindent, ami emberi.

A szerző újságíró