Itt volt államalapításunk ünnepe, érdekes volt figyelni a sajtóban és a közösségi médiákban, kinek mit jelent augusztus huszadika, illetve mit nem jelent.
Elszomorító az a felismerés, hogy polgáraink, politikusaink egy részének semmi, de semmi más nem jut Szent István ünnepéről az eszébe, mint hogy Orbán a pénzt pazarolja a tűzijátékra. Semmi más hozzáfűznivalójuk nincs a magyarság ezeréves keresztény államiságához, mint hogy minek ez a sok felvonulás, meg parádé, amikor az embereknek állítólag nincs mit enniük. Mint minden más szép és jó, minden eredmény vagy közös ünnep, ez is csak egyetlen érzelmet ébresztett a kényszermagyar üres lelkében: a kormány iránti gyűlöletet.
Hadd szemléltessem eme mentalitás logikájának hibáját a középkori katedrálisok példáján. Ott áll az ember szájtátva Reims, Chartres, Köln vagy Bécs gótikus katedrálisai előtt, ezeket a monumentális, gyakran több évszázadig épített csodákat nézi, de amikor szétnéz maga körül, és megkérdezi magától, a saját generációja mit épített, ami ezekkel vetekedhet, akkor sajnos igazán nem tudunk semmit felmutatni. Mert a mi generációnk csúsztatott zsalus iskolákat, panel kórházakat, olcsó lakóházakat, idősotthonokat és építészeti szempontból jelentéktelen kis közigazgatási épületekre költötte a pénzét.
Sokat hallom, a katedrálisok is inkább a középkori egyház erkölcsi romlásának a jelképei, mivel a keresztény egyháznak az lett volna a kötelessége, hogy pénzét a szegények közt ossza szét, nem pedig, hogy száz méter magas tornyokat építtessen Isten dicsőségére. De kérdezzük csak meg magunktól, mi maradt volna meg ezekből a korokból, ha ezeket a hatalmas szimbólumokat, művészi értékeket, hitünk erejének tapintható műveit nem hagyják maguk után? Mi tartana bennünket össze, mint európai hitközösséget, ha ezek helyett az egyház óriási népességrobbanást előidéző pénzosztásba kezdett volna.
Még a kolduséletet élő, a szegényeket mindenkinél jobban szerető Assisi Szent Ferenc is megtérése után azonnal templomépítésbe kezdett, mert értette ő is, ezek nem csak egy fizikai értelemben vett menedéket nyújtanak a közösség számára, hanem lelki értelemben is ez a funkciójuk. Kik lennénk, ha vallási, de akár nemzeti értelemben is nem rendelkeznénk olyan szimbólumokkal, amelyek egyesítenek minket egy közös identitásban és értékrendben? Ha megszakítanánk a nemzeti kontinuitást egy hamis, hazug humanizmus nevében?
Igen, ma sokan nehézségekkel küzdenek országunkban úgy, ahogy az egész kontinensen is. De épp az ilyen nehéz időszakban, amikor az embereknek reményre, közös szolidaritásra, sorsvállalásra van szüksége, vennék el tőlük a ritka ünnepeket, az öröm és közös nemzeti büszkeség élményét? Pont most, amikor korunk pökhendi urai ellenünk uszítanák a világ népeit, saját szomszédainktól kezdve messzi országok közvéleményét fordítanák a magyarok ellen, pont most akarja valaki elvenni tőlünk annak lehetőségét, hogy jó hangosan, jó színesen és örömteli ünnepléssel kiáltsuk a világ felé, „hahó, itt vagyunk, veletek maradunk a következő ezer évben is”?
A tűzijáték és nemzeti megemlékezés kritikusai közül egyetlen egyet sem hallottam megkérdezni, mennyibe került itt vagy Európa többi részén a sok monumentális Pride felvonulás. És attól félek csepp lenne a tengerben, ha ezt a néhány száz millió forintot kártérítésként szétosztanánk a svájci frankos szocialista-liberális rablógazdálkodás tönkretett, megalázott, és földönfutóvá tett áldozatainak. Így ha már augusztus huszadikáról csak az Orbán-kormány gyűlölete jut az ellenzéki pártok vezetőinek és egyes lelkes rajongóinak eszébe, legalább a szegényekért hullatott krokodilkönnyektől kíméljenek meg bennünket. Mi ezért az ünnepségért megdolgoztunk, nekünk ez jár, és jövőre is megtartjuk.
A szerző újságíró