Vajon mi kell gondolkodási mintázatok, az ezekből kialakuló viselkedési és életvezetési megoldások, értékek és viszonyulások megváltoz(tat)ásához? Talán ez az egyik legfontosabb kérdés dobog mindennapjainkban, ahol a jelent formáló történések azt mutatják, valami véget ért, az eddigi keretek és adottságok alapvetően megváltoztak, az élet a megszokott rutinok közepette nem folytatható.
Nem egyszerű. Nem egyszerű sem globálisan, sem lokálisan. Olyan évtizedek vannak mögöttünk, amelyek alatt a világ lényegében mozdulatlannak mutatkozott (az ilyen-olyan csetepaték határai beláthatóak voltak), a globalizáció és a technológia fejlődése a nyugati civilizáció stabilitását és folyamatos gyarapodását sugallta. Kialakult az illúzió, hogy folyamatos a haladás, a létezés lényege az élményszerzés, legyen szó az élet bármely területéről. És persze mindenkinek van, kell hogy legyen véleménye mindenről, és az fontos, függetlenül a teljesítménytől és a hozzáértéstől. Ez ért látványosan véget a 2008-as pénzügyi válsággal, ez bukott meg gazdaságilag, kulturálisan és morálisan is. Azóta recsegett-ropogott napjainkig, amikor csőstül zúdul ránk baj.
Mi kell a változáshoz? Elsősorban önismeret, amely képes szembesíteni a hibáinkkal, hogy levonjuk belőlük a megfelelő következtetéseket. Ezt a kultúra adhatja meg, ahogyan abban is az segíthet, hogy ne csak megértsük magunkat, hanem mások is megértsenek minket.
Orhan Pamuk török író 2005-ben, a német békedíj átvételekor Frankfurtban elhangzott beszédében a következőket mondta (megjelent a Nagyvilág a 2006/2 számában): „Az emberek és népek történetére meg magánéletére vonatkozóan a nyugtalanító, megrázó, mélységével megrémítő és egyszerűségével is meglepő, sajátos és hasonlíthatatlan tudást a figyelmesen, türelemmel olvasott nagyregényekből merítjük.” Meglepő és felettébb izgalmas vélemény ez, különösen egy egyre hígabbnak érzett korban, amikor látszatra éppen nem az olvasásnak, a figyelemnek és türelemnek kedvez az idő. Ám ha elgondolkodunk azon, hogy egy másik író, Milan Kundera Függöny című tanulmánykötetében valami hasonlót írt annak kapcsán, hogy ma már nehezen érthetők meg a csehek azon döntésének indítékai, amikor választaniuk kellett a német és a cseh nyelv között, s ők a pontosan tudott hasznos érvek ellenére az utóbbi mellett tették le a garast. Kundera szerint igazán megérteni a döntés miértjét csak egy regény segíthetne, de ilyen regény akkor nem íródott. És ha hozzávesszük, hogy Salman Rushdie-t harmincnégy év után is egy regény miatt akarta megölni a merénylője, nehéz lenne kétségbe vonni az állítások igazát.
„Ma a közösségek, törzsek, nemzetek magukra vonatkozólag a legteljesebb ismeretet éppen a regények révén szerzik, regények segítségével vitáznak önmagukról” – mondta Frankfurtban Pamuk. Mi feltehetjük magunknak a kérdést: vajon milyen ismeretet szereztünk mi magunkról az eltelt évek alatt, és felszínes, önző és legtöbbször érdekvezérelt ítéletek kimondásán és elhárításán túl vitatkoztunk-e egyáltalán méltón önmagunkról? Nem hiszem.
A kérdés az, vajon e nélkül juthatunk-e előbbre, juthatunk-e valahová?
A szerző vezető szerkesztő