Nagy Dóra

Vélemény és vita

Felhívott Elvis

Képzeljék, mi történt velem a minap?! Minden ugyanúgy kezdődött, ahogyan általában. Elvégeztem a reggeli teendőimet, átvittem a lányokat a barátnőikhez játszani, és éppen egy csésze, forrón gőzölgő kávéval igyekeztem elfoglalni a helyemet a gépem előtt, hogy folytassam a munkámat, illetve felkészüljek a szokásos konferenciabeszélgetésre a munkatársaimmal. Ahogyan az várható volt, meg is szólalt a gépemen a jól ismer hang. Befutott a hívás, így oda se pillantva rákattintottam a felugró ikonra. A szokásos „sziasztok” üdvözlésemre ezúttal teljesen más válasz érkezett. Legnagyobb megdöbbenésemre angolul, egy általam eddig nem ismert hangon érkezett a felelet. A legfurcsább pedig az volt, hogy valahogy mintha már hallottam volna a férfi hangját valahol? Nagyon ismerős volt, de hát, akire gondoltam az nem lehetett. Vagy mégis?

Mielőtt azonban válaszolhattam volna a magamban feltett kérdésre és az idegen felém intézett üdvözlésére, a hang mellé kép is társult. A döbbenetem pedig még magasabbra hágott, és csak annyit tudtam kinyögni: Elvis? Ön az Mr. Presley? Az alak dobott felém egy jellegzetes félmosolyt, és immáron félreismerhetetlen akcentussal közölte, hogy ki más lenne? Valóban. A hasonlóság megdöbbentő volt. Nem az olcsó Elvis-utánzatot láttam, hanem tényleg a Király nézett vissza rám. Fehér hatgombos, magasított galléros, csípőnél enyhén trapéz öltönyt viselt és bordószínű bársony nyakkendőt. Ha álmomból felkeltenek is tudom, hogy ezt az öltönyt viselte 1968-ban, amikor elénekelte az „If I Can Dream” című számot. Annyi különbség volt csupán, hogy most arany napszemüveggel egészítette ki a megjelenését. Emiatt elnézést is kért tőlem. Elmondta, hogy a napfény most nagyon bántja a szemét, mert éjszaka sokáig próbált a nagyszínpadon Las Vegasban és a sok reflektor miatt érzékennyé vált a látóidege. Ez persze teljességgel érthető magyarázat volt, bár azt még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy 1. tényleg Elvis Presley az, 2. miért hívott engem?

Szóval én továbbra se nagyon tudtam megszólalni a döbbenettől, csak annyit tudtam kibökni, hogy „értem, Mr. Presley”. Ő erre azt felelte, hogy ugyan már, hívjam csak Elvisnek. Én ebbe persze készségesen beleegyeztem, majd összeszedve magamat megkérdeztem, hogy tudja-e ki vagyok, és biztosan velem akart-e beszélni. Elvis erre elnevette magát, és közölte, hogy természetesen. Majd elmondta, hogy eljutott hozzá a róla készült filmről írott publicisztikám (milyen jó, hogy ott is olvasnak Magyar Hírlapot – gondoltam) és igazán örül neki, hogy a fiatal korosztály emlékszik még rá, és ilyen jó véleménnyel van a munkásságáról. Minden vágya az volt, hogy a zenéjével, mondanivalójával eljusson a világ ifjúságához, és most nagyon boldog, hogy végül sikerült neki. Parker ezredes és Cilla is nagyon elégedett, hogy ilyen jó fogadtatást kapott a film, és tolmácsolja a köszönetüket. Ebben a barátságos hangnemben folytattuk tovább a csevejt zenéről, filmekről, divatról és a liberalizmus elfajzásáról még egy darabig. Végül minden bátorságomat összeszedtem, és feltettem a nyilvánvaló kérdést: „Elvis, mégis, hogyan beszélgethetünk most mi egymással, amikor te negyvenöt évvel ezelőtt, 1977. augusztus 16-án meghaltál?” A Király nem sértődött meg a kérdésemet hallva, de még csak meg se lepődött, hanem felnevetett és azt kérdezte: „Talán annyira nyúzott vagyok a napszemüveg ellenére is, hogy halottnak nézek ki?” Elpirultam, és azt mondtam, hogy dehogyis, nagyon jól néz ki, mi több, a fénykorába se nézett ki ennyire jól, mint most. Ő elmosolyodott, majd elmagyarázta, hogy minden konteó igaz volt, és nem halt meg, hanem szuper különleges ügynökként beépült az alvilági körökbe, hogy harcoljon a drogok és az elkorcsosulás ellen. Mivel ez egy szupertitkos akció keretein belül zajlott le, így muszáj volt elhitetnie az emberekkel, hogy meghalt. A fedett munkája viszont véget ért, így szépen lassan szeretne visszatérni a színpadra. Végül abban maradtunk, hogy küld pár VIP-jegyet a visszatérő fellépésére, majd elkérte Édesapám számát, hogy felhívhassa, hiszen olvasta, hogy ő a legnagyobb rajongója a Földön. Nyilván megadtam neki, majd szépen elköszöntünk. Elvis elhagyta a beszélgetést.

Hát ez történt velem. Mivel tudok angolul, így tolmács sajnos nem volt mellettem, hogy tanúsítsa a szavaim igazát. De őszintén! Ezt mégis ki az, aki nem hiszi el? Elvégre, ha valaki úgy néz ki, mint Elvis, úgy beszél, mint Elvis, az csak Elvis lehet, nem? Tökre angolul nyomta, déli akcentussal. A haj, a ruha, a szemüveg is stimmelt. Tehát teljesen hihető, hogy 1. Elvis nem halt meg, hanem szupertitkos beépített ügynök lett belőle, ahogyan az Elvis és Nixon filmben volt, 2. olvasta a Hírlapban az írásomat, 3. emiatt megkeresett a neten, hogy felhívjon. Ilyen nagyon fontos vagyok, na. Szerintem már apukámmal is beszélt, így ő is tudja igazolni a történetem hitelességét. Aki pedig mindezt nem hiszi, az járjon utána. Ha más nem, kérdezze meg Karácsony Gergelyt, őt személyesen Vitalij Volodimirovics Klicsko hívta fel, akivel jó hosszú ideig, teljes meggyőződéssel beszélgetett el a tolmácsa segítségével mindenféle nyelven, és el is várta, hogy higgyük el neki mindezt. Hogy ő ennyire fontos egy háború közepén Kijev polgármesterének. Sőt a napokban még egy videó is kikerült a netre az épületes beszélgetésről. Jó, én elfelejtettem megnyomni a REC gombot, így videóval nem szolgálhatok, mint Budapest főpolgármestere, ez igaz. De lehet csak várni kell egy picit, és végül majd Elvis kirakja.

Mindegy is, mert a lényeg az, hogy: Karácsony Gergely elhitte, szentül állította és bőszen hangoztatta, hogy Kijev polgármestere hívta. Engem meg felhívott Elvis Presley, a Király.

A szerző politológus, az IKoN elnöke