Annak idején történelemórán (feltételezem, egy mai történelemórán is) azt tanították, az ősi népeknek mind volt totemük, a magyarok azért számítanak különösnek e tekintetben, mert nekik rögtön kettő is van: a szarvas és a turul. A szarvas békességben megmaradt ebben a minőségében évszázadokon, évezredeken keresztül, a turullal volt egy kis baj az utóbbi száz esztendőben. Szegényt a két világháború között szélsőséges, emberiességellenes nézeteket valló politikai csoportok tűzték zászlajukra, ezért ma már senki nem tekinthet rá úgy, olyan egyszerű kulturális érdeklődéssel, ahogyan a rómaiak az ő anyafarkasukra, anélkül, hogy némi gyanút magára ne vonna. Van, akit a turul megijeszt. A történelmi tragédiák sorában csak sajnálatos, hogy ez megtörténhetett, de azért sajnálatos.
Ugyanakkor mindegy ma már turul, szarvas! A magyarok lemondtak totemjeikről, emlékké, iskolai tananyaggá egyszerűsítették őket, és a helyükbe emeltek egy fétist. Ennek imádata – ez a tapasztalat – nem osztja meg a nemzetet, ebben nincs jobb- és baloldal, kormánypártiság vagy ellenzékiség. Fétisünk ugyanazt jelenti mindenki számára, és ugyanazokat az érzéseket, reflexiókat váltja ki bármi, ami a fétissel történik. A mi fétisünk: a fa. A fáról ma már nem úgy beszélünk, mint a földi élet fontos, sőt nélkülözhetetlen eleméről, amely a fotoszintézis mellett még egy sor fontos tulajdonsággal és képességgel járul hozzá ahhoz, hogy meg tudjunk maradni ezen a bolygón, hanem egyenesen úgy, mint a földi élet forrásáról, fundamentumáról és uráról. Nem csak aggódunk a faállományért, nem csak óvni próbáljuk őket, hanem kiállunk értük, ahogyan egy emberi jogi akció során szokás. Egy voksolós tévés riport végén simán megszavazná bárki, hogy égessük porig azt a négyszáz lelkes falut, ahol az iskolaudvar bővítésekor kivágtak három akácfát. Vélhetőleg ezért nem mernek feltenni ilyen kérdést egyetlen hasonló műsorban sem.
Most arról folyik a vita, elfogynak-e Magyarország erdői tavaszra, ha a lakosság az eddigieknél nagyobb arányban használ télire fát tüzelésre, és ehhez intézmények is csatlakoznak. A kérdésből már megint a baloldal csinál hisztériát. Sorjáznak az érvek, hogy inkább a megújuló energiák fejlesztését és az energetikai korszerűsítést kellene erősíteni, mintha nem tudnák, hogy ezekbe mennyit fektetett eddig a kormányzat – például uniós források bevonásával is –, és mintha azt sem tudnák, hogy ezek nem rövid távú fejlesztésekből valósulnak meg, ezek a projektek nem alkalmasak arra, hogy túléljük velük a telet. Ha kimondjuk, ha nem, hadi helyzet van, akkor is, ha Magyarország nem áll háborúban, és ennek megfelelő döntéseket kell hozni.
De a baloldalt ez nem érdekli, sőt – sokszor alkalmazott fogás – mindez kedvez neki, hogy félelmet, pánikot gerjesszen, dühöt váltson ki, majd megpróbáljon a tömeg élére állni. Dühünk kiváltásában a fétis iránt érzett érzékenységünkre számítanak, ahogy tették például az azóta is virágzó Liget-projekt esetében vagy a Római-parton számos esetben. Ez a mechanizmus annyira hatékony, hogy nem baloldali embereket is képes beszippantani.
Még tart a forró nyár, nincs gondunk a fűtéssel, van időnk eldemokráciázgatni az ügyön. Reménykedjünk, hogy nem az antifuturista látomás válik valóra idén, vagyis hogy Szent Márton napja után kitekintünk az épülő hűvösvölgyi szélerőmű-parkra, a Gellért-hegy oldalában még fejlesztés alatt álló napelemtelepre vagy az időjárás miatt épp leálló kutatóegységekre, amelyek Kőbánya-Óhegyen végeztek geotermikus próbafúrásokat, és fázósan azt mondjuk: „Most már tényleg tenni kéne valamit!”
A szerző vezető szerkesztő