Ha van örömkönny, akkor van örömnevetés is. Én legalábbis láttam a kanadai kajak-kenu világbajnokság közvetítésében két magyar lányt, Kiss Blankát és Lucz Annát, akik a 200 méteres kajak győzelmüket követően úgy nevettek, úgy kacagtak, hogy az elért Magyarországig. Nyilván kihívás volt őket szóra bírni (ez legyen a riporterek gondja), de nézőként megtapasztalni a belőlük áradó elemi boldogságot, győzelmi mámort, szívmelengető volt.
A belőlük fakadó örömhullám elől elugrani se lehetett, csak átélni: nekik most milyen jó. Nem számított semmi, csak a jelen – a felhőtlen boldogság. És nem volt fontos az sem, pontosan milyen szavakba sikerül ezt a jókedvet burkolni. (A sportsikereket követő gyors interjúk a legnagyobb igyekezet mellett sem alkalmasak senecai bölcseletek kifejtésére.)
„Arra emlékszem, hogy beértünk, és Blanka nagyon örült, mondtam neki, hogy balra tőlünk a kanadaiak is nagyon örülnek... De aztán láttam, hogy végig minket vesz a kamera, és be is mondták, hogy a winnerek mi vagyunk, és akkor már tudtam, hogy mi nyertünk” – mondta már-már vihogva Lucz Anna. Ilyen egyszerű ez. Az öröm minden gondolatot uralt, s nem maradtak szavak másra (az edzőtáborok monotonitására, a hajnali ébresztőkre, a mindennapos fájdalmakra). Túl a nemzeti büszkeségen és az esztétikai élményen, a sportban a legfontosabb talán éppen az, hogy mások nevetése, boldogsága átáramlik belénk.