Kiss Antal

Vélemény és vita

Mit keres Jézus Krisztus Dallasban?

Minden valószínűség szerint a progresszív, utómarxista, libertiánusoknál életfontosságú szervet talált el Orbán Viktor Dallasban elmondott beszéde, mondhatjuk azt: tüdőlövést kaptak. Mindezt honnan gondolom? A magukat mértékadónak mondó balos portáloknál kapkodják a levegőt, és az elhallgatásba burkolózva sodorják a nagy konzervatív seregszemlén elhangzott – tartalmilag meglehetősen nehezen támadható – beszédről szóló hírt, tudósítást a mínuszos médiaanyagok irányába vagy épp üresen hagyott székek számolásában futnak versenyt. Ez jót jelent, mármint nekünk, konzervatívoknak, hiszen nem túlzás azt mondani, korszakalkotó, a világ közgondolkodását új irányba fordítható gondolatokat hallhattunk. Korszakalkotó, de mégis ott a kérdés, hogy került Jézus Krisztus az asztalra, pontosabban a beszéd végére, mit keres a Megváltó a politika fősodrában?

A beszéd értéktartó és mértéktartó volt, méltóságos, olyan akár a vasárnapi asztalon a húsleves, Erős Pistával kiteljesítve a magyaros ízvilágot. Ha már a beszédet egyik nemzeti ételünkhöz hasonlítom, akkor azt is el kell mondani, hogy az akkor jó, ha minden kiváló minőségű benne, és elegendő mennyiségű. Nincs benne semmi túlzás. Ez a közel harmincöt perces gondolatmenet minden túlzás nélkül alapvetően sok oldalról világította meg a 21. századi, keresztény alapokon nagy biztonsággal nyugvó demokratikus államszervezési rendszer életképességét és lehetőségeit. Számos vetülete van az elhangzottaknak – több elemző írást is megér –, de az elején a keresztény értékrend társadalompolitikai szerepéről kell beszélni. A reformátusnak keresztelt miniszterelnök beszéde végén – amikor ugye a retorika aranyszabálya szerint csattan az ostor – Szent II. János Pál pápát idézte: „Nincs a világon olyan ellenség, akit Krisztus le ne győzött volna.” Az még hagyján, hogy az általa emberként, lengyelként is szeretett volt katolikus egyházfőt említi, na de még egy konzervatív nagygyűlésen is felmerülhet a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra, azaz mit keres itt Krisztus. Ez nem bevett dolog, maradjunk annyiban. Talán kevesen figyeltek fel csak arra, hogy idézetét így vezette be a kormányfő: „Ne féljenek, csak higgyenek!”

Ez utóbbi teljes egészében az idézett szent pápa vezetői munkájának összefoglalása. Ha visszapörgetjük az idő kerekét, akkor 1978-nál kell megállnunk, majd 1981-ben. Előbbi II. János Pál pápává, a második Ronald Reagen hajdanvolt színészből lett republikánus politikus – a beszédben szintén kiemelt – amerikai elnökké való beiktatásának ideje. Egyikük sem véletlenül került a beszédbe. A kommunizmus szörnyszülött és egész életében gnóm politikai rendszerét igen jelentős mértékben e két ember határozott politikai közreműködésével sikerült lebontani. Egy drámaíró és egy színész. Ami bennük közös, hogy mélyen hívő emberek voltak, és nem féltek. Tudták, hogy a félelem megbénít, a rettegés rabbá tesz, önmagunk foglyává. Miért hasonlatosak a kommunisták, a globalista, progresszív liberálisokhoz és viszont, ahogy hallottunk rá utalást a dallasi konzervatívok rendezvényén miniszterelnökünktől? Mert uralmuk alatt akarják tartani a szabad, Isten képmására teremtett embert vagy diktatúrával, vagy ennél nem kevésbé aljas módszerrel, a fogyasztói társadalom adta hamis, soha véget nem érőnek tűnő „létbiztonságával”, teljes kiszolgáltatottsággal vágyainak, érzéseinek, pénzének. Ez utóbbival oda jutottak, hogy az abortusz előzi az életet, a gépkocsi és a kutya a gyereket, az okoseszköz a párkapcsolatot, a genderség a házasságot. Az egyik rendszerszintű ideológiával, a másik a birtokláson alapuló egyéni szabadság tévképzetén alapuló élet ígéretével tartja rabságban az embert. 

Szent II. János Pál székfoglaló homíliájában 1978-ban a következőket mondta: „Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy »mi lakik az emberben«. De egyedül ő tudja ezt! Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme. Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez. Egyedül nála vannak az élet, az örök élet igéi!” Eltelt közel huszonöt esztendő, és nem változott semmit ezeknek a mondatoknak az értelme. Emberöltőnyi idő. Eltelt harminckét év, abból tizenhat kormányzati helyzetben a miniszterelnök életében, egyik válság követte a másikat, egyik sikeres válságkezelés a másikat, egyik nagyobb politikai győzelem a másikat, és úgy tűnik, immár ötgyermekes, ötunokás nagypapaként „kifogyott” abból a fajta politikai okosságból, amely ebben a mai válságcunamiban megoldást adhat. Mert a világ mai baja nem politikai eredetű, hanem lelki eredetű.

Helyesen nevez egy bizonyos Soros Györgyöt a világ ellenségének, hiszen magát egy interjúban istennek képzelő mágnás hamis messiási küldetésének tartja a világot a pénzzel „megváltani”, az emberek figyelmét a végtelenre nyitott lélekről a fogyasztás felé fordítani. Ennek a több évtizedes, módszeres pusztításnak a végeredménye ez a háború, amelyben a II. világháború ötéves kínlódásával ellentétben néhány hónap alatt letérdeltették az európai gazdaság vezető erejét, Németországot. Abba a hamis valóságba kergették Soros György pribékjei és ideológistái még a – magát kereszténydemokratának mondó – merkeli adminisztrációt is, hogy a migráció lesz a megoldás a féktelen jólét fenntartására a szuperhatalomnál. A „PÉNZISTEN” bármilyen kicsi hiánya elképzelhetetlen destabilitást hoz állami szinten, de az euró- és infotechalapon nyugvó jóléti embertömegek vergődése nagyon nagy kínokat hozhat. Ezzel senki nem számolt, mert minden politikai vezető hisz magában, abban, hogy képes megoldani bármilyen problémát is.

Csókay András hívő keresztény idegsebészt az elmúlt hónapokban számos helyütt nevetségessé szerették volna tenni, megpróbálták kabátlopásba keverni. Annyi a bűne, hogy konferenciákon és a médiumokban – már ahové meghívják – elmondja, hogy Jézus Krisztus vezeti a kezét, a Rózsafüzér és a Jézus-ima elmondása közben kapja azokat az inspirációkat, amelyekkel folyamatosan meg tudja újítani tudását, csiszolni tudja műtéti technikáját. „Tulajdonképpen lejáratás, amit művelnek, amiért Jézust hívom a műtőben segítségül. Nem tudok mást mondani, ha ez az igazság. Ő megmondta, hogy üldözni fognak a nevének megvallásáért” – vallotta legutóbbi interjújában. Kapott hideget-meleget minden oldalról. „Tegnapelőtt is nehéz műtétem volt, mélyen az agyban egy reménytelennek látszó vérzéscsillapításkor, és tíz percen át nagyon intenzíven imádkoztam, hogy Uram, Jézus Krisztus, segíts ezt a vérzést elállítani. És sikerült!”

A még talán létező felelős politikai vezetők számára sem kisebb a feladat: az emberiség, főleg a nyugati világ, maga szintjén testében jóllakott, alapvetően hedonistává vált emberiség agyában kell nagyon mélyen rendet tenni. Az igazán felelős politikai vezetők pedig látják, hogy amiként Szent II. János Pál előre vetítette, a mai világ az élet és a halál kultúrájáról fog szólni, nos arról is szól. A félelem itt kopogtat. A hit, az Istenbe vetett hit, a végtelenre tekinteni, egymást szeretni képes ember hite, ami válasz lesz. „Nincs a világon olyan ellenség, akit Krisztus le ne győzött volna.” Ezt a mondatot idézni a világ politikai színpadán igazi hitvallás, több mint retorikai fogás. Korszakalkotás. A posztgender, a – minden tekintetben – nemtelen ember éthosza és hamis mítosza utáni kornak kell kezdetét venni. Azzal, hogy a miniszterelnök ezzel a gondolattal zárta beszédét, talán felhívás lehet arra, hogy a mindenkori pápák prófétikus gondolatait olvassuk, hallgassuk, kövessük a mában is. Ha bárki veszi a fáradtságot, és fellapozza az elmúlt száz-százhúsz év pápáinak írásait, követi Ferenc pápa megnyilvánulásait, láthatja, hogy mindig milyen tűpontos meghatározásokat adtak koruk kérdéseire, sokszor emberöltőnyi időre vetítették előre az emberiség kihívásait, és helyezték a krisztusi tanítást a fókuszba. Talán eljött az ideje, hogy a magát kereszténynek nevező Európa újra szövetséget kössön az Isten Fiával? Bátor cselekedet. Nálunk egy idegsebész és egy miniszterelnök kísérletet tett rá. Az előbbinek sikerült a vérzést megállítania, az utóbbi feltárta a bajt…

A szerző teológus