Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Élet! Akarlak

A Dunából a nyár sok vizet kiivott, széles, poros a kavicsos sáv, amely a partig ér, ahol már nyárfák, platánok, jegenyék is vigyázzák a sétányt. Mindenfelé kiszáradt fák törzsei hevernek, a csónakházak beton lejáratait éppen csak érinti a víz. A kacsák egy-egy remélt falatért rajban robbannak, s csalódottan himbálóznak a csendes hullámokon, ha nem sikerült jó falathoz jutni. Hajó alig jár, néhány motorcsónak húz el a Szentendrei-sziget felé. A kajakosok most mintha mindannyian dél felé csorognának az áramlattal. A gyerekek úgy érzik bátran belegázolhatnak a vízbe – beszélnek a hullámokkal –, de azért szerencsére óvatos duhajok. A Duna kaján vigyorral figyelmeztet: Vigyázz! Van még erőm, elkaplak, s meg sem állunk a Fekete-tengerig! A Fekete-tenger és a Fekete-erdő meglódítja a fantáziájukat, s lehet, hogy abban a pillanatban nem is bánnák, ha egy hullám hátán a tengerig lovagolnának!

A kérdésre, hogy mitől fekete az a tenger, csak hebegek-habogok. Jártam ott, nem volt az fekete. De azt mondják az űrből ilyen. Én nem hiszem. Az biztos, hogy olyan kék nem volt, mint a görög tengerek. Talán valami ásvány színezi ilyenre, vagy tényleg – ahogy mondják – az ókorban az égtájakat színekkel is jelölték, s az észak színe volt a fekete. Délé a vörös, keleté a sárga, nyugaté a fehér. De ez már ma rasszizmusnak hangzik, nem is beszélve arról, hogy a Fekete-tengeren ott az orosz flotta, meg a Kígyó-sziget, és a Krím félsziget meg az elaknásított kikötők. Az igazság mégis csak az lehet, hogy a tenger mélyén ott alszik egy nagy kísértetfekete sárkány, amelynek szárnya is van, s ezért jobb nem felébreszteni. Úgy látszik ezt a mai politikusok már nem tudják.

Szerencsére a vasúti híd felett meglátjuk a Városligetben felemelkedő léghajó csíkos gömbjét. Persze ez csak amolyan „kilátó”, öt perc alatt emelkedik fel a magasba – kötél tartja – aztán öt perc fent, s öt vissza. De nagy csoda! (Csak ne csengenének a fülemben egy sötét entellektüel szavai: „Az Orbán léghajója.”) Viszont gyors hajó suhan a Dunán, izgalmas hullámokat fújva a partra. S mire újra a vasúti híd felé nézünk, a léghajó – a „Ballon” – már sehol. A Liget most új életre kel, terjeszkedik a zöld, a „felvonulási téren”, a Néprajzi Múzeum tetején, az ápolt sétányokon, szenzációs (és biztonságos) játszótereken. A „ligetvédőket” most máshová vezényelték. Mondjuk a hidakra. Mindegy is a helyszín: sorsuk és bérük: a lánc. A béklyó, amelybe örökre belegabalyodtak.

Várjuk a sünit. Nagy komolyan, szép sorban ülünk a teraszon. Jelszavunk a csend. Már egy perce csendben vagyunk. Csak a keksz roppanása csap éktelen zajt a majszolás közben. Eltűntek a madaraim. Se szarka, se cinke – még az unalmas galambok is elbújtak –, csak a tücskök zenélnek. A baglyok is hová lettek? A két szemüveges visító bagoly. Eltűnt mindenki. Kis sovány kéz nyúl a kekszért. Recseg, ropog a zacskó. Fülsértő röhögés. Ez a süni ma már nem jön. Megfagyott az ereiben a vér. Azért vártunk még, de megértettük, hogy a csend odvaiban maradna most ő is. Kell a csend, mert a Föld bömböl.

A csend nehezen megszerezhető élmény. Az álom az csend, a magány, a szenvedés is legtöbbször csend. De a munkának, a teremtésnek is van csendje. És az örömnek is. Van csendes többség, s a legtöbb ember vágyik is a csendre. Talán mert túlságosan bántó a vadság, nagy a zaj. Igaz, ahogy a csend is lehet halotti elsorvadás, úgy a zaj is lehet lüktető élet. Nehéz a képzeletbeli mérlegünkön az egyensúlyt beállítani. De nem csak nekünk, a természetnek is. Várjuk az esőt. Magam is, aki milyen távol kerültem a termőföldtől, pedig minden porcikámban érzem ma is, hogy oda tartozom. És mintha a gyerekek is várnák. Túl régóta gyilkol már a forróság, az aszály. Nem, nem akarom eljátszani a pár óráig, fürdőnadrágban „földközeli” entellektüelt. Aki nagy átéléssel mímeli az aggódást a termésért. Esetleg vizenyős tekintetét az égre emelve – jégesőt emlegetve – pillanatnyi rettegésre vált.

A Néni az ostromról mesél, nem tudja feledni. Az ostrom óta hetvenhét év telt el. Akkor tél volt. A Néni fél a téltől. Húsz éve nem kapcsolja be a fűtőtesteket. A „csövekből jön 30 százalék” magyarázza. Ez elég. Tudom, hogy nagyon sokan vannak így. Nekik ajánlja Ursula von der Leyen, hogy spóroljanak. Ő a szememben – hozzá nem értésével, riadt hiúságával, pocsék gesztusaival – felzárkózott a legkártékonyabb politikusok görcs-csoportjához. Persze a politikailag korrekt világnézet szerint a Néninek elég lenne egy cella is. Hideg vízzel, talán valami minimális fűtéssel. Fázzon ott. Az ilyen cella és a kripta között kicsi a különbség, de azért nem elhanyagolható. Sajnos már nem csak szimbolikus törekvés, hogy ezt a különbséget Európában eltöröljék. Most dől el, ezekben az években, hogy marad-e az emberhez méltó élet, vagy jön a cella-világ, a cella-korszak. A cellából kitörni pedig már nagyon nehéz. S bizony arcpirító szégyene Európának, hogy szimbolikusan és valóságosan is: lépdelünk a kripta felé. Nagy a küzdelem, majdnem emberfeletti, hogy a cella-világ létrejöttét, majd az atlantiszi mélybe süllyedést megakadályozzuk. Ezért kell az élet pártján állni, s eltanácsolni – szabadon, szépen – azokat, akik cellákba kényszerítenének minket.

Cella sokféle van. Ezek közül a legszörnyűbb a szellemi zárka. Ebből is van legalább kétféle: az egyikben ott élnek a megfizetett lakók, a másikban a bambák, akik csak besétáltak a csapdába. Az előbbiek egész lakájos kis cellák. Az itt lakók annyira elkanyarodtak az emberi sorsközösségtől – amely nekünk éppenséggel magyar sorsközösség is –, hogy tompa vergődés az életük. Bérüket felszedik, ez nem kétséges. Ördögi pókhálót szövögetnek mindenütt, de ha kell zümmögnek, vért isznak. Ők már nem hagyhatják el a cellát. Szöknének néhányan, de összemázolták már magukat nyálkás anyagokkal. Ragacsos a hangjuk, nyálas a billentyűzetük, lecsurog a szaxofonjuk, kérődző az írásuk, nyög az ecsetjük. Szemükben nem világít már a fény. Ők már elvesztek. Bíznunk abban lehet, hogy a bambák – Európában, Észak-Amerikában, sőt még Japánban is – végre kiszabadulnak a fogságból. A csapdákból. Hiszen valamikor rajongtak a szabadságért. Az élő élet szerelmét keresték. Megtisztítják magukat – talán egy nagy tűz is kell hozzá –, és abbahagyják a rejtőzést. Talán nem is sejtjük, milyen közel a pillanat. Már szinte itt van, karnyújtásnyira.

A parton élőzene szól. Hangjai – mint ügyesen elhajított lapos kövek a Duna vizén – fellendülnek a kis felhőgomolyagok felé. Úgy tűnik, mindenki jól érzi magát. Mégis valami megmagyarázhatatlan szorongás lepi el a „Rómait”. Az édes nyári lázba nyugtalanság keveredik. Foszlányokat hallok. Csupa panasz. Csupa elégedetlenség. Csupa szidalom, káromkodás. Pénz, pénz, pénz. Szép fiatal szerelmesek nincsenek itt. Nem tudom, hol lehetnek. Vannak-e még egyáltalán? Merre járnak? Félnek talán? „Aki él, nem rejtőzhet el.” Gyűlnek az apró kagylók. A Nap áttör a szemhéjamon. Lehajtom a fejem, a porba magányt rajzolok.

Most, amikor ezer a baj, szomjas a föld, majd szomjan hal; gyilkos a Nap, égetnek a forró sugarak; mikor újra megvadult az ember, ágyúk, rakéták, s kezében a fegyver; mikor fiú és lány haja, teste nem bomlik-lüktet szerelmes ölelésbe, s erre a sötét világ felettébb büszke; mikor mindenhonnan fenyegetnek, ijesztgetnek, megfélemlítenek – nos ilyenkor kell letérdelni és imádkozni. Ilyenkor kell kimenni a szabadba, hanyatt feküdni, bámulni az égre és hálát adni: milyen gyönyörű a világ, milyen jó élni ezen a világon. Áldás és köszönet. A Teremtőnek, szerelemnek, ősöknek, utódoknak, sok imbolygó kísértetnek – egykori barátoknak –, aztán a tovalibbenő hőseinknek, a költőknek. Orvosoknak. Hallom unokáim lélegzetét. Azt susogják: Élet! Akarlak. Nekem is üzenik, s én – árnyékba rekkenten is –, hallom a jó hírt, s íme tovább adom.

A szerző történész