Nagy európai fenntarthatósági (had)gyakorlat

Eszement világban élünk, s furcsa módon amiért a világ új baloldali proletárjai, a zöldek évtizedek óta küzdöttek – nevezetesen a fenntartható fejlődésért – most a teremtett világ isteni szépségét óvó-védő keresztényekkel együtt tehetnek is. Pontosabban tehetünk.

Nevezetesen a fosszilis energiahordozók egy mesterséges háborúval előidézett mesterséges válságának kellős közepén, készülve a télre, immár minden európainak eljutott a tudatáig: spórolni kell, hiszen esendő, törékeny az anyagi jólét, a boldogulás és még törékenyebb a lelki, a boldogság. Nagy, közös fenntarthatósági (had)gyakorlat tanúi és aktív részesei vagyunk, s talán lelkünk javára is válhat az, ha egészében kevesebbet fogyasztunk...

Félreértések elkerülése végett most nem a petpalack- és kifliszacskó-gyűjtés áldásairól szeretnék szót ejteni, hanem világunkat lassan maga alá temető bírvágy visszaszorításának szükségességéről. Nagyon fontos kiemelni, hogy nem csupán a gazdagokról van szó a bírvágy kapcsán, hanem szinte hiánytalanul a nyugati világ emberéről, a rosszabb anyagi helyzetben levőkről, középosztálybeliekről és persze a jómódúakról egyaránt.

Arrafelé fordították nem véletlenül a világ kerekét, hogy elsőként a tulajdon megléte, majd annak nagysága határozza meg a tudatot, az anyagi javakba vetett hit, az érvényesülés kinek-kinek a maga szintjén elégítse ki bírvágyát, vagy épp annak hiánya további szerzésre sarkallja.

Ismétlem, mindez független az anyagi javak számosságától és természetesen vonatkozik a szellemi javak, a hatalom gyakorlására, így a politikai bírvágyra is. Mindenütt a cél valamilyen szempontból a mások fölé kerekedés.

A bírvágy legnagyobb ellensége a hiány. Az infláció is alapvető hiányból, a pénzügyi stabilitás hiányából fakad. Az infláció növekedésével beköszönt a bírvágy kielégíthetetlenségének kora, a szegénység. Van azonban egy másik infláció, amit hívhatunk lelki inflációnak is, nevezetesen a végtelenre nyitott ember érdeklődésének hiánya a földi birtokláson túli dolgokra.

Ennek hiányából adódik az a furcsa helyzet, hogy a bírvágy boldogulása egyre inkább elveszi a levegőt a nem tulajdonláson alapuló, anyagi fogalmakkal leírhatatlan lelki igény, a boldogság elől is. Ezt nevezi a hatvanas évek afrikai mélyszegénységéből, de nagy családi boldogságból papi pályára lépő Robert Sarah bíboros nyomorúságnak.

Az energiahordozók hiánya, az árak emelkedése, a jóléti intézkedések megvonása, a nehézségek megjelenése azonnal a szegényebbé válás rémét vetíti mindenki elé, ezért kitör a pánik a társadalom nagy részében, hiszen a fűtésre, lakhatásra, közlekedésre kifizetendő nagyobb összegek a bírvágy kielégítése, azaz a boldogulás, a költés egyéb formái elől veszik el a lehetőséget.

Martin Heidegger, a 20. század kiváló filozófusa fogalmazza ezt meg nagyon érthetően: „Az emberi lét célja a gondoskodás és a szerzés. A mindennapi szükségletekre szűkített figyelem akadály a magasabb valóság felfogásában.”

Ez a mostani háborús krízis remekül rávilágít a 21. századi európai közgondolkodás esetlegességére: teljes függés az anyagi javaktól, teljes függés a bírvágy kielégítésétől. Az energiahordozókra fizetendő többletkiadások elveszik a „szert”, a pénzt az emberek tömegeitől.

Ismétlem, ez nem függ feltétlenül pénztárcák vastagságától, hanem a szabad költés, a kisebb-nagyobb birtoklások szabadságában való korlátozást jelenti korra, nemre, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. A nyugati ember teljes egészében kiszolgáltatta magát az energiának, így teljesen természetes, hogy innen éri a legfájóbb támadás is. A boldogulásában korlátozott emberek korlátlan boldogságuk alapjának vélik azt, hogy nincs hiányuk semmiben.

Azonban a közeli világtörténelem is mutatja – nagyszüleink, dédszüleink nemzedéke – a második világháború után, hogy az anyagi javakban való bővelkedés nem feltétlen feltétele a boldogságnak. Édesapám mindannyiszor, ha gyerekkorára terelődik a beszélgetés, annyit mond, hogy szép volt, és milyen boldogok voltak.

Négygyerekes család, nagyapám a „szegények” helyi kovácsa volt, vállalkozóként jó szíve miatt tönkrement, és konzervgyári munkás lett. A front után a családnak egy alumíniumkanala maradt, édesapámnak egy vaskarika volt a játéka, pajtása pedig a háborúban farkát vesztett Pici kutya.

Jómagam még voltam úgy anyai dédanyám házában a hetvenes években, és vadász, erdész nagybátyámnál a nyolcvanas évek végén falun, hogy télen csak a konyhában volt fűtés a sparheltben, ahol először az összes kukoricacsutka „lett elgyújtva”, mielőtt a tűzifa sorra került volna. Aludtunk nagy dunyhák alatt, és semmi bajunk nem volt, internet híján hatalmasakat beszélgettünk. Gáznak híre-hamva nem volt arrafelé. Független emberek voltak, akik nem a jóléttől és a bírvágytól függtek, hanem jóllétük egyben boldogság is volt. Pont annyijuk volt, amennyi kellett.

Lukács, az orvos evangéliuma két helyütt is foglalkozik a „fogyasztói társadalom” kérdésével, és természetesen krisztusi (keresztény) választ is ad. Az egyik a barátjához kenyérért kopogtató ember példáját mondja el. (Isten) Az adományozó „ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és AD NEKI ANNYIT, AMENNYIRE SZÜKSÉGE VAN.”

Aztán a gazdag ember példáját bemutatva, mintha a krízisben levő nyugati emberről szólna: „Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, élvezd az életet! Ám az Isten így szólt hozzá: Esztelen, még az éjjel számonkérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” A világ egyik legirigyeltebb szupergazdagjának tulajdonított, hasnyálmirigyrák végstádiumában utolsó napjait töltő Steve Jobs búcsúszavai is erre hajaznak: „Az élet vitathatatlan ténye: Ne neveld a gyerekeidet gazdagságra! Neveld őket boldogságra. Ha felnőnek, a dolgok értékét fogják tudni, nem az árát.”

Halála előtt hat évvel, már betegsége ismeretében 2005-ben a Stanford Egyetemen tartott beszédében is a boldogulás, boldogság témakörét járta körbe. A fenntarthatóság legfontosabb bibliai üzenete, hogy a Teremtő Isten mindig annyit ad, amennyire szükség van. Az európai emberek nagy része ma sokszorosát eszi szükségleteinek, télen huszonöt-huszonnyolc fokos szobában vészeli át a telet, sok tucat cipővel, köbméternyi ruhával a szekrényben, pincében, padláson.

Mára ismeretlen a fokhagymás pirítós kenyér vagy a zsíroskenyér-lilahagyma vacsora a társadalom nagy részében. Habzsolunk, dőzsölünk, költünk. Az emberiség – különösen a magára oly büszke európai, az összetarhált szükségtelenségek fojtogatásában talán újra megtanulja a korábban ismert, fenntartható élet-modellt. Mindenből annyit, amennyi szükséges. Idén ősszel, télen nehéz lesz ez a százmilliók részvételével lefolyó nagy, európai fenntarthatósági (had)gyakorlat. S bizony lesznek áldozatok a politikai hadszíntéren is...

Egy jelentéktelennek tűnő, de immár végeláthatatlanná terebélyesedő európai háborús konfliktus parancsolt most megálljt az őrült módon pazarló, önemésztő nyugati világnak. Ébredeznek a társadalmi ranglétra bármely fokán a boldogtalanság lelki nyomorában élők, a túlköltők, a mértéktelenek, a túlfogyasztók. Ami igazán szörnyűvé fogja tenni a helyzetet, hogy az energiahordozók okozta gazdasági hanyatlás szegénysége kéz a kézben fog járni a boldogtalanság lelki nyomorúságával.

A Lukács evangéliumából idézett tanítás nem képezi a sokak által kereszténynek mondott Európa fundamentumát, a papírkeresztények száma mellett immár a valódi hívők is egyre kevesebben vannak a kontinensen. Az egyházak elhitetlenednek és elhiteltelenedtek, a fogyasztói társadalom cunamija magával rántotta őket is. Hol lesz a támasz, kiben, kikben reménykedhetünk?

Különösen nagy egy ilyen krízishelyzetben a politikusok szerepe. A keresztény alapokon álló, konzervatív európai elit és a libertiánusok, egészen a szélsőbal méregzöldekig elkötelezettek a fenntarthatóság kérdésében, így a krízis talán alkalom lehet arra, hogy a fogyasztás visszaszorításában ne bugyuta gázkészlet-variálásokba bonyolódjanak, hanem egy új, tudatos polgári magatartáson alapuló társadalmi gondolkodásmódot alakítsanak ki. Kinek teremtésvédelem, kinek természet- és környezetvédelem vagy épp körforgásos gazdaságszervezés.

A lényeg: minden európai politikai erő felelőssége, hogy a korlátlan fogyasztás csapdájába csalt nyugati embert valamiféle értékközpontú közösség irányába terelje, ami természetesen teljesen újfajta gazdaságfilozófiai megalapozást is jelent. Nem lesz könnyű, különösen úgy, ha egyes, a transzatlanti érdekek fogságában vergődő európai csúcspolitikusok ebben nem érdekeltek.

A szerző fejlesztéspolitikus