„Lenin elvtárs! Ne mosojogj (sic) örökké, 150 év alatt sem váltunk törökké”, áll az új budapesti Néprajzi Múzeum egyik agyagkancsóján. Így, pontos j-vel, hogy Lenin is megértse.
Mit is akart mondani ezzel a népi bölcsesség fazekas mesterséggel megáldott képviselője? Hát azt, hogy a magyart bekeríteni lehet, ha soká próbálkoznak akár megszállni és elnyomni is, de úgy igazán nem magyarrá tenni azt nemigen.
Ahogy az Oszmán Birodalom itt levette a keresztet a templomtornyainkról és félholdat tett a helyére, úgy próbálkoztak a kommunisták is keresztény hitünket a marxizmus-leninizmussal helyettesíteni. Ahogy a törökök kitették innen a lábukat, és nyomuk sem maradt, úgy a szovjet csapatok eltűnésével a kommunizmus ideológiájáról és hamis értékrendjéről is szinte azonnal kitűnt, hogy sosem tudott valódi gyökeret verni a magyarok lelkivilágában.
Valahogy így van ez most is, amikor egy erkölcstelen és minden logikát nélkülöző ideológia akarja magát befészkelni nemzeti tudatunkba, törékeny, de mégiscsak saját erőnkből kiépített demokráciánkba. Ez a nyugati posztmodern neomarxizmussal vegyített antiértékrend, amit ma woke-nak, szélsőliberális butításnak nevezünk, erőszakos elődeihez hasonlóan hazánk határait ostromolja.
Nem igazán világos, hogy most elfoglalni akarnak-e, mint a törökök, vagy felszabadítani, mint a szovjetek, de a végeredmény mindkét esetben ugyanaz: valami elszámolhatatlan önkényes banda mondja meg nekünk, hogy miben higgyünk, hogyan és kivel éljünk, és a ránk vonatkozó szabályok rájuk miért nem érvényesek.
Nézem az áprilisi parlamenti választásokról szóló közvéleménykutatást, és ámulok, hogy fiatal, első választóink közel fele micsoda éleslátással utasította el azt a divaterény és üres szlogencsomagot, amivel a nyugati antiértékeket majmoló baloldali jelöltek álltak eléjük. Kevesebb, mint negyedük gondolja csak úgy, hogy a jövő sikere egy Gyurcsány–Dobrev vezette országban keresendő. Büszkén, boldogan nyugtázhatjuk – lám, a következő generációból sem lesz török!
Igen kellemes magyarázata lehetne mindennek, ha kitüntethetnénk magunkat egy olyan értelmezéssel, miszerint jól neveltük gyermekeinket, fiataljainkat, sikerült átadni nekik népünk, Szent Istvánunk, Kossuthunk, értékrendjét. Persze, a nevelés és a tradíciók tudatos átruházása igen fontos, de mindez a mai időket nem magyarázza meg.
Az ember igazságérzete abban a pillanatban születik, amikor először megsérül. Nekem négyéves koromban mondta egyszer szlovák óvónénim, hogy az óvodában nem beszélünk magyarul. Ezen a ponton a soviniszta nevelő akarva-akaratlanul is egy életre beoltott az eltörökösödés ellen.
Gyanítom, ez történt fiataljainkkal is. Megértették, hogy a nyugati hódítók és hazai janicsárjaik már nemcsak egy bizonyos kormányt, politikai pártot vagy alkotmányos képviselőinket támadják, hanem magát a magyarságot. Ha ők jutnak hatalomhoz, itt nem kormányváltás, politikai képviseletváltás következik, hanem népváltás. Ami most az miénk, azt más kapja, mi pedig ezek kiszolgálóivá válunk.
Megsérült és egyben meg is született fiataljaink igazságérzete. Megszületett az új dacos, küzdő magyar, és mindenki, aki a jövőben azzal a szándékkal jönne ide, hogy ezt a kis nemzetet legyalulja a föld színéről, jól kösse fel a gatyáját.
A szerző újságíró