Kiút a modernitásból

A progresszív értelmiség rendszeresen arra int bennünket, hogy ne mondjunk le a felvilágosodás örökségéről. Ők nem mondanak le róla, és nekünk sem szabad, mert ez elkerülhetetlenül civilizációs katasztrófához vezetne. Mi várna ránk, ha mégis lelépnénk a „helyes ösvényről”? Visszazuhannánk az ősi sötétségbe, elevenen falnánk fel egymást a természeti állapot rettentő esetlegességei közepette és részeg kacajjal vetnénk el magunktól a tudomány és a humánum értékeit. Borzalom, és ezt nyilván senki sem akarhatja! Ilyen tehát az elénk festett látkép: az egyik oldalon a színpompás modernitás tűnik fel, a másikon pedig minden rossz, a külső sötétség, a nyirkos hideg, a rozsda és a vér: ide tartozik minden, ami a modernitáson kívül vagy annak ellenére történt. Ezek szerint, ha meglazítjuk a modernitáshoz fűződő viszonyunkat, a rossz oldalra kerülünk és döntésünk teljes bizonyossággal genocídiumokhoz és az emberiség elállatiasodásához vezetne. Amiről a progresszívek hajlamosak megfeledkezni, az az, hogy e borzalmak előidézésére a modernitás önmagában is alkalmas, a dilemmájuk tehát hamis.

Ezzel együtt persze a retorikai cél világos: apológiát hallunk, amelynek célja a modernitás megtisztítása és mentegetése. De az egész valahogy mégsem túl meggyőző. Azt várják tőlünk, hogy fogadjunk el egy olyan történetpolitikai modellt, amely teljesen önkényes módon kívül helyezi a modernitáson a fasizmust, a háborút és a genocídiumot. Igen? És mégis milyen alapon? Ki meri még kijelenteni, hogy Auschwitz kívül esik a modernitáson? A tömeggyilkosságot megalapozó ideológiai konstrukciók kiváltképpen modern jelleget öltöttek. Egyrészt adott egy nép, amelyet ellenségei alkalmatlannak ítélnek a modern államiságra, ugyanakkor adott egy politikai immanentizmusában még Hobbeson is messze túlmenő paranoid állami ideológia, amely a „népközösség” tagjainak védelmet biztosít, miközben szociáldarwinista és más fullasztóan modern megfontolások mentén a „faji ellenség” megsemmisítésére tör. Az evilági hatalom maximumát szimbolizáló Leviatánnal ősidők óta perben álló zsidók, akiket ennek megfelelően premodern zárványnak is tekintettek, Auschwitzban magával a modernséggel találkoztak.

A modernséget nem lehet kivonni Auschwitzból – és Auschwitzot sem lehet kivonni a modernségből. A kísérlet nevetséges voltára többek között Hannah Arendt, Zygmunt Bauman, Rolf-Peter Sieferle és Giorgio Agamben világított rá, hogy csak a legvilágosabban megfogalmazott kritikákra utaljak. A felsorolt szerzők állítását a végletekig leegyszerűsítve úgy lehet visszaadni, hogy a modernitás nem az ártatlan áldozat szerepét játssza a huszadik század színpadán, a modernitás és a modern ember ugyanis maga az elkövető. Arendt világosan fogalmaz ezzel kapcsolatban: „A modern zsidókérdés léte a felvilágosodástól datálódik; a felvilágosodás – azaz, a nem zsidó világ – tette föl.” Bauman hasonlóképpen száll szembe a modernitás megtisztítását és a „probléma” eltávolítását célzó törekvésekkel: „A holokauszt modern racionális társadalmunkban, civilizációnk magas fokán és az emberi kulturális teljesítmény csúcsán született és valósult meg, és ezért ennek a társadalomnak, civilizációnak és kultúrának a problémája.”

A modernitás – befelé görbülő drót az auschwitzi kerítésen. Érthető, hogy a modern kontinuitás mellett végletekig elkötelezett értelmiségi körökben felzúdulást keltenek az ilyen kijelentések: a posztmodern számukra a saját eszményeiben már végképp elbizonytalanodott döglődő modernség szégyenletes utóvédharcát jelenti. Ezért bizonyult olyan botrányosnak Sieferle tézise is a német múltfeldolgozásról, miszerint Auschwitz egyoldalú visszavezetése Németország „különutas fejlődésére” a háborús propaganda színvonalán áll és a progresszív történelemszemlélet rehabilitálását szolgálja. Agamben – nem lévén német, egészen más megítélés alá esik – még ennél is tovább megy, hiszen azt állítja, hogy a koncentrációs tábor nemhogy kívül esne a modernitáson, valójában a modernitás biopolitikai paradigmáját jelenti.

Világos, hogy a posztmodern szkepszis nem elégséges válasz a modernitás által felvetett problémákra. Ez szolgálhatja a progresszív értelmiség túlélését, de másra nagyon nem alkalmas. Gondoljunk bele: lehet-e szkepszissel válaszolni egy haláltáborra? Lehet-e iróniához nyúlni a modernitással szemben és elkerülni a szembenézést? A modernitásból kiutat kereső Bruno Latour a moderneknek szegezi azt a kérdést, amit a világháború utáni német nemzedékek tettek fel szüleiknek: „Milyen bűnös parancsokat követtetek? Azt akarjátok mondani, hogy nem tudtátok?” Latour szerint a későmodernségtől vagy a posztmoderntől nem várhatunk világos választ erre a kérdésre. A választ nekünk kell megadnunk, azzal, hogy „reakciósokká” válunk, „eltökélten antimodernek” leszünk vagy egyszerűen kinyitjuk a gondolkodásunkat a nem modern (non-modern) lehetőségek felé. A filozófus utóbbi lehetőséget tartja a leginkább kívánatosnak.

Ma olyan mesterségesen előállított közhelyeket sorakoztatnak fel a modernitás védelmére, mint hogy „ragaszkodnunk kell a felvilágosodás értékeihez”. De, hogy melyek ezek az „értékek”, hogyan lehet őket meghatározni, valamint mi következik mindebből, azt sosem tudjuk meg. Mert egy átmeneti relativista korban, bátortalan és tétova próbálkozások ezek, hogy az értékektől visszajussunk a megfellebbezhetetlen abszolút igazságig. Az általános szabály itt is érvényes: aki értékeket emleget, az már nem hisz semmiben. De nincs más, legalábbis a szekuláris progresszív logika csak a különböző értékeket engedi szóhoz jutni: európai értékek, humanista értékek, demokratikus értékek. Ez a modernek elbizonytalanodását jelzi.

A progresszív értelmiségi lelki alkatáról sokat elárul, hogy a teljesen viszonylagos „értékek” korában egy zárt igazságrendszer nosztalgiája tartja benne a lelket, de ahhoz immár nem mer, illetve nem is tud visszanyúlni. Amikor a humanizmus és a felvilágosodás „értékeiről” beszél, egy utcanő előadását hallgatjuk a szüzességről. A progresszió rövid úton meghaladta a maga ártatlanságát. Ahogy Joseph de Maistre fogalmazott a francia forradalmárokkal kapcsolatban: „hallgatva, hogy ezek az önjelölt republikánusok szabadságról és erényről beszélnek, olyan érzésünk támad, mintha egy kiöregedett kurtizán egy karmelita novícia szemérmességével játszaná a szűzlányt.” Érdekes, hogy milyen hasonló a helyzet ma is.

A szüzességét rég elvesztett modernség mára nosztalgikussá vált, ami persze abszurd és nevetséges. Épp a modernek hangoztatták egyre-másra, hogy az idő kerekét sosem lehet visszaforgatni és lám, a posztmodern állapotban ők váltak egyre inkább nosztalgikussá és pontosan azt a komédiát adják elő, amelyről De Maistre is beszélt. Nem, nincs visszatérés. Mondja ki valaki röhögés nélkül, hogy „Ész istennő”! Ugye nem könnyű? A modernitás csömöre ma már eltörölhetetlen tény, amit lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Ha nem akarunk terroristák szellemi örökségén tengődni, ha nem akarunk a kifulladt progresszió nosztalgiáiba temetkezni és ökológiai katasztrófákért meg népirtásokért lelkesedni, akkor csak egy tisztességes választ adhatunk a posztmodern kihívásra, s ez a modernitás alternatíváira való radikálisabb nyitottság. Első lépésként vessük le annak kényszerét, hogy minden áron modernnek látsszunk!

A szerző eszmetörténész