Mit ne olvassak el? – És mit olvassak újra? Mind a két kérdés a szelektálás igényét veti föl, ami elkerülhetetlenné válik, amikor az ember polcain több ezer kötet sorakozik. Mit ne olvassak el, mert néhány oldal vagy egy-egy véletlen felütés után kiderül, hogy nem érdemes; illetve mely könyvek várakoznak hiába, mert az időm véges, az irodalom pedig végtelen. És mit olvassak újra, mert amikor először vettem a kezembe, a történet még egészen mást jelentett, mint amit most üzenhetne, mert nem álltam még készen rá, ezért annak egyes rétegei zárva maradtak előttem.
S rögtön egyszerre több dolog jut az eszembe. Miért vettem meg, ha soha nem fogom elolvasni, és ezt már akkor is sejtettem, amikor hazahoztam a könyvesboltból. Somlyó György hasonló kérdésre adott frappáns válaszát idézhetném: mert volt egy pillanat, amikor megkívántam. Aztán pedig miért olvastatnak a diákokkal olyan könyveket, melyek inkább távol tartanak az irodalomtól, mintsem megszerettetik azt. Magyartanár barátom vetette föl, hogy az Antigonét nem a gimnázium első osztályában, hanem a jogi egyetemek alapozó kurzusain kellene tárgyalni. Folytathatnánk azzal, hogy A kis herceget, a Kincskereső kisködmönt, de még Lázár Ervin remekművét, A Négyszögletű Kerek Erdőt is a felnőttek kezébe kellene adni, pontosabban, újra kellene olvastatni velük, mert egészen mást értenének belőle most, mint gyerekként értettek.
Így jártam én a másképp értéssel Szerb Antal regényét, az Utas és holdvilágot több alkalommal is újraolvasva. Egyetemistaként megragadott a mágiája és a lázadás titka; harmincévesen a felnőtté válás kérdései izgattak benne; negyvenévesen jöttem rá, hogy bölcseleti kalandregényről van szó, mert a férfi és nő kapcsolatát ilyen tálalásban is lehet értelmezni; ötvenéves koromhoz közeledve az atmoszféra mellett a földrajzi és lelki tájak egybemosódása, a regény jelképi rétegei és mitológiai párhuzamai is föltárultak; majd következett a számvetés és a végzet egymást értelmező jellege.
Tanulmányt írok egy folyóiratnak Gárdonyi Géza halálának (1922. október 30.) centenáriumára, elsősorban azt járva körül, hogy milyen képet alakítottak ki a kortársak a „láthatatlan íróról”. S ki is derül, hogy irodalmunk nagyjai szintén képesek voltak korrigálni az értelmezésüket. Az Isten rabjait 1908-as kritikájában még parázsmag nélküli, élettelen anyagnak megítélő Kosztolányi Dezső két évtizeddel később már azt írta, hogy Gárdonyi könyveit nem lehet letenni, mert prózája maga a természetesség, egyenletes és sugárzó a melegsége, tárgyaival szemben is alázatos.
A Nyugat 1914. áprilisi, Gárdonyi Géza két verseskötetéről (az 1894-ben megjelent Április és az 1904-es Fűzfalevél, nyárfalevél… című könyvekről) írott kritikai esszéjében pedig pontosan az újraolvasás igényéről és az újraértelmezés szükségességéről szólt egyik megjegyzése. „Az a hitem, hogy állandóan – legalább ötévenként – revideálnunk kellene az irodalmi ítéleteket. Öt év múltán ismét mást veszünk majd észre egy-egy munkában” – írta a költő. Ezt a jóvátételt úgy magyarázta, hogy amikor Gárdonyi kiadta verseit, még nem indult meg nálunk a Nyugat által folytatott harc, és „a harc nyomában keletkezett verskultúra – új ízlésünk és új értékelésünk – kellett ahhoz, hogy érdemük szerint méltányoljuk”, és rávilágít egyúttal arra is, hogy az ízlésváltozást kísérő értékítélet átalakulása nem választható le az attitűdváltozásról.
De idézzünk egy másik példát! „Mint az élőlényekkel, épp úgy vagyok a költői művekkel” – írta Füst Milán 1924-ben szintén a Nyugatban, Móricz Zsigmond Sárarany című regényének befogadói jelentésváltozását bemutatva. Ez az esszé az úgynevezett perspektivikus értékelés (vagy újraolvasó értelmezés) példája is lehet, tehát a művet nemcsak a meglévő esztétikai keretek között kialakuló első benyomás, hanem az élmény újrakonstruálódása alapján is mérlegre tette. Az értelmezői attitűd változása természetesen függ az időközben a megfigyelőt ért összetett (szellemi és egyéb) hatásoktól is, nem beszélve arról, hogy a kritikus itt egyúttal alkotó, így az alkotói attitűdváltozás szintén befolyásolja a kritikai ítéletet. Füst Milán már írása elején jelezte, hogy „pesszimista véralkatából” fakadóan „perspektívában rosszabbnak lát[ja] az embert, mint közelről” – ez pedig nem ígért túl sok jót Móricznak és művének, noha ennek éppen az ellenkezője következik be.
A Sárarany 1911-ben jelent meg, és Füst Milán több mint egy évtized távolából tekintett vissza a regényről alkotott akkori benyomásaira, szembesítve azokat az újraolvasás élményével. Kijelentette, hogy az első olvasás során a regény egyes részei nagyon tetszettek neki, bizonyos kifogásai mégis voltak ellene. Igazat adott azoknak, akik Móricznak ezt a munkáját támadják, mert szerinte árt a regénynek „a folytonos jelenítés izzása”, a teli hangú érzékiség, vagy „az a rokonszenv, amellyel hősét útján kíséri, amellyel magáévá teszi ügyét, ahogy érte hangját emeli”. Az újraolvasás után viszont azt érezte, hogy a Sárarany nemcsak Móricz „legremekebb könyve, hanem a legszebb könyvek egyike”, amelyet valaha olvasott; nem tudta letenni, nemegyszer könnyezésre indította. „Mint az orkán, úgy sodort magával. – Bámulni való ez az író, a nyelvnek és művészetnek olyan despotája, amelyet alig ismerek még egyet. Amit parancsol, amit diktál, az történik velem, szegény olvasóval” – s nem tudta mire vélni, hogyan érthette ennyire félre a regényt.
Fölvetődik itt az úgynevezett biopoétikai nézőpont korai megjelenése, amit már Németh László is érintett kritikai ars poeticájában, mégis inkább arra jövünk rá, hogy nem a szöveg „viselkedik” mindig másképpen, hanem mi, az olvasók változunk. Akárcsak Lázár Ervin lépegető fenyőfája, hiszen nem a völgy változott meg, hanem Nagy Zoárd lett más mindazoktól a tapasztalatoktól, amelyeket időközben szerzett.
A szerző irodalomtörténész