Közösségi diplomácia?

Angolul „public diplomacy”. A kifejezés eredetije nyomtatásban 1856-ban a The Times-ban jelent meg. Akkor az Egyesült Államok 14. elnökének, Franklin Pierce-nek a déli államoknak kedvezői döntései és az úgynevezett Kansas-Nebraska törvény (t. k. a rabszolgaság kérdésének megnyitása) okozta társadalmi ellenállás kapcsán – mintegy az amerikai polgárháború előzményeként.

A minket közelebbről érintő másik nagy háború, az I. világháború előtt pedig több gondolkodó is úgy vélte, hogy a kialakuló világméretű érdekszövevények (a korai globalizmus) körülményei immár lehetetlenné teszik nemzetközi méretű fegyveres összecsapás kirobbanását. A téma neves szakértője, Christofer Clark utólag is úgy véli, hogy „nagyon könnyen úgy is történhetett volna, hogy az első világháború egyáltalán nem tör ki”.

A négyéves háborús pokol végén megszületett forradalmi gondolatok között felbukkant a titkos diplomácia elítélése. Máig sokak kifogásolják, hogy háttér-megbeszéléseken, „füstös szobákban” titokban döntenek a világ sorsáról. S visszatekintve is felfoghatatlan, hogyan sikerült Európa népeit egy csodálatos virágzásból a romlás vermébe lökni. Hogy lehetett átprogramozni tömegeket egymást gyilkoló gépekké?... Az egy – társadalmilag igazságosabb – új Magyarországhoz vezető forradalom gondolatkörében élő Ady Endre erről lényeglátóan írta: „Baljóslatú, bús nép a magyar, Forradalomban élt s ránk hozták. Gyógyítónak a Háborút, a Rémet”.

Számos tanulmány állapította meg, hogy a Trianonhoz vezető út magyargyűlölettel volt kikövezve. Ellenséges erők el tudták fogadtatni a világgal még azt a képtelenséget is, hogy a magyar nép tulajdonképpen nem is létezik, s hogy a magyar uralkodó osztály alatt másnyelvű elnyomott népek sínylődnek. Ady ugyan idáig nem juthat el – hiszen ismeri hazáját – de lényegileg hódol az összemosásnak, amikor már ezer év óta rokon magyar, oláh, szláv bánatról beszél maga is. A marxista hozzáállás alapja pedig a társadalmakon belüli küzdelem abszolutizálása lett.

Ezért a szociálforradalmár fejekben megfordult a titkos diplomácia megszüntetésének, s a kapcsolatrendszerek teljesen nyílttá tételének gondolata, vélvén, hogy a nyilvánosság lehetetlenné fogja tenni a puszta erőszakon alapuló vitarendezést. A történelem azonban nem ért véget sem a Nagy Háborúval, sem a II. világháború utáni két pólusú világ megszűntével. Eközben pedig a tömegek mozgatásának eszközei között kifejlődött – a nyílt diplomácia gondolatából fegyverré kovácsolható rész – a társadalom egészének a diplomácia eszköztárába történő bevonása.

Ennek világméretekben leghatékonyabb példája a Dwight D. Eisenhower elnök alapította United States Information Agency (USIA) volt. Ezt a szervezetet „véletlenül” épp Sztálin halálának évében hozták létre Amerikában, a tömegtájékoztatás erejével az egyéni szabadságjogok és a szabad kereskedelem elveinek népszerűsítésére; s döntő szerepe lett a kommunista világnézet legyőzésében, a szovjet tömbben élők számára a nyugat vonzóvá tételében.

Hogy milyen erőt jelenthet az emberi agyakban végbemenő változás, azt éppen az a tény bizonyítja, hogy világméretű katonai összecsapás nélkül sikerült a vörös diktatúra uralmát lebontani. Igaz, hogy kellett hozzá a keleti tömb gazdasági ellehetetlenülése, de ez még nem zárta volna ki a szerkezetében sértetlen haderő bevetését a rendszer végső védelmezésére. Igen, de épp ebben mutatkozik meg a puhának nevezhető hatalom ereje: ha a fejekben elveszett egy háború, akkor a parancs sem tud megszületni rá. Mert míg a hadsereg általában szervezetten a kormányzó hatalom kezében van, a gazdaság már sokkal kevésbé; a „puha” hatalom terén pedig már a rendszerváltozás környékén számos nem állami szereplő jelent meg nálunk is – s az idő előrehaladtával a véleménybefolyásolás szervezetei világszerte nagy erőnyerésben vannak.

Ha visszaemlékezünk az éppen a trianoni magyarellenes hazugságok okozta felmérhetetlen károkra, érthető volt hogy már a korai MDF-ben kezdeményeztük az országkép alakításának megszervezését.

Ám amikor az első Orbán-kormány fel is állította az Országimázs központot, akkor is igyekeztek ellenséges erők megakadályozni a működését. Mindjárt 2000-ben a milleniumi ünnepségek hajtóerejeként tette átélhetővé a mirólunk magunknak és a világ felé alkotott kép formálásának jelentőségét. Mégis folytonos botránykavarás övezte.

Pedig, ha a történelem folytatódik (meghazudtolván Francis Fukuyama utópiáját a demokráciák történelmet megszűntető győzelméről), akkor szükség van a magunkat erősítő önértékelésre – és a világ rokonszenvének felkeltésére és táplálására. Erre nemcsak kicsiny országunk, de a világ vezető hatalmainak is szükségük van.

A New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyainak ledöntése utáni megtorló iraki és afganisztáni hadviselés tanulságaként 2008-ban az amerikai Nemzetbiztonsági Stratégia már azt fájlalta, hogy „nem vagyunk képesek hatékonyan elmagyarázni a világnak, hogy kik vagyunk, és mit jelent a mi társadalmunk és kultúránk számára a szabadság és a demokrácia, mik a céljaink és az elképzeléseink”. S ezt annál inkább fontosnak tartja, mert úgy ítéli meg, hogy a nemzetközi porondon erőszakos ideológiákkal kell szembeszállnia.

A világot befaló globálkapitalizmus alapjául szolgáló egoista világkép („mindent akarok, „mert megérdemlem”) viszont csökkenti a meggyőzés lehetőségét. Mert lehetetlen egyetértésre jutni a másik félre való odafigyelés nélkül. Ennek jelenleg látványos példája az önsorsrontó ukrán külpolitika (persze az USA járszalagján).

Az önmagában elégtelen hatású, hogy a hatalom letilt híreket, elhallgattat véleményeket. Ezzel ugyanis csökkenti a kapott hírek hitelességét, elfogadását. Könnyen belátható, amire Mark Leonard, a Foreign Policy Centre igazgatója figyelmeztet: „Nehéz eredményes diplomáciai tevékenységet folytatni, ha nem vagyunk képesek meghallani azokat a dolgokat, amelyeket nem akarunk hallani.”

Márpedig nap mint nap tanúi vagyunk ennek.

(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)