Energia- és klímaracionalitás

Gelencsér András környezetkutató professzor, az MTA rendes tagja, a Pannon Egyetem rektora a 24.hu-nak az emberi társadalom természeti erőforrás- és környezeti feltételeiről adott terjedelmes interjújában semerre sem lát kiutat. Mondanivalójának az idén más fórumokon (például Demokrata, Mandiner, Hit rádió) is hangot adott. Számos megállapításával egyetértek. Mindenekelőtt azzal az felismerésével, hogy a mértéktelen fogyasztás („túlfogyasztás”) fenntarthatatlan. Egyetértünk, hogy meg kellene találni a mértékletesség helyes mércéjét. Ez napjaink legkomolyabb kérdése. Amire biztos választ senki se tud, csupán a felelősség súlya nyomaszt mindkettőnket.

Teljes mértékben egyezik a véleményem Gelencsér Andráséval abban, hogy a fenntarthatónak nevezett technológiaváltás nem fenntartható. Alaposan utánanézett a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos tényeknek, és leszámol a hozzájuk fűzött illúziókkal. A megújulónak nevezett energiaforrások ugyanis valójában csak a természeti folyamatok energiáinak megcsapolására alkalmas eszközök, területigényük óriási, a befektetett energia megtérülése (Energy Return Of Investment, EROI) kicsi, és a nettó energianyereség kirakat-átalakításokkal enyészik el. Számai lényegében egyeznek más megbízható forrásokéval. A megújulók túlerőltetése az energia- és az ásványi nyersanyaghelyzet súlyosbítását jelenti. „Erőforrások értelmetlen pazarlása a köbön” – mondta megrázóan a villanyautóra.

Efféle aggodalmak már a Föld Bolygó Nemzetközi Éve (2007–2009) során felmerültek, de nem keltettek figyelmet. Az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottság 2010. évi közgyűlési előadásában elhangzott többek között, hogy „kritikus nyersanyagokból (ritkaföldfémekből) hiány várható; a jövőbeni energiaellátás kérdőjelekkel teli (a szénhidrogén néhány évtizedre, a szén néhány évszázadra elég; a „megújulók” iránti elvárások túlzók”. Mára a természeti erőforrás-problémák kétségtelenül súlyosbodtak (elsősorban éppen a megújulók túlerőltetése miatt), de az alaphelyzetet legalább árnyaltabban és élesebben látjuk. Az összeomlás elkerülésének szükséges előfeltétele, hogy térjünk a fizikai valóság és a racionalitás talajára. Mindenekelőtt a természeti erőforrások végességét és az erőforrások környezeti hatásait kell kielemezni.

Természeti erőforrásaink bár végesek, az efféle források lehetnek gyorsan kimeríthetőek, és lehetnek – emberi szemmel – beláthatatlanul nagyok. Ez volt a központi kérdése a Scarcity or abundance? (Hiány vagy bőség?) című könyvben ismertetett vitának, ami Norman Myers környezetkutató és Julien L. Simon matematikus-közgazdász között folyt le. Myers a korlátokat ijesztően közelre hozta, Simon pedig messzire vitte. Az optimista kihívó hosszú távú fogadást kötött a nyersanyagok árának alakulására, és tíz év múlva megnyerte azt. Ez az eset arra világít rá, hogy a Föld erőforrásai ugyan végesek, de nagyrészt feltáratlanok, és hatalmasabbak, mint amekkorának mi aggódva gondoljuk. Ráadásul olyan erőforrások is lehetnek – tanítja a matematikus-közgazdász és a tudományos tapasztalat – amelyekről még semmit se tudunk, legfeljebb sejtéseink vannak.

Nos, a legutóbbi évtized újabb és újabb szénhidrogén-lelőhelyekről szólt, és káprázatos innovációk születtek az atomenergia területén is. Tisztelettel ajánlom e tényeket is akadémikustársam figyelmébe. A mindennapi ásványi nyersanyagok bányászhatóságának kérdéskörében mindkettőnknek alaposan kellene tájékozódni. Életveszélyes ugyanis például a homokbányászatról a Greenpeace-ére hajazó véleményekre hagyatkozni. Általános kiindulási alapnak inkább ajánlanám a Föld Bolygó Nemzetközi Éve (2007–2009) alapján született megállapításokat, amelyek a természeti erőforrások mellett kiterjedtek a felszín alatti vizek, a természeti veszélyek, a Föld és egészség, az éghajlatváltozások, az óriásvárosok, a Föld mélye, az óceánok, a talaj, valamint a Föld és élet kérdéskörére is.

Az élelmiszer kérdésében igazán helyénvaló törekvés a helyi természeti adottságokra való korlátozódás. Ami idehaza többek között a marhahús, és nem az egzotikumok vagy a laboratóriumi fehérjék preferálását jelenti. Gelencsér András a tulajdonláson alapuló közlekedési struktúra helyett a megosztási alapú struktúrát ajánlja. Ami egyes elemeiben nyilvánvalóan takarékos, de az efféle gondolatok rendszerszinten szerintem alapvető szabadságjogokkal ütköznek, és homogenizációval fenyegetnek.

Az egyetlen lényegi véleményeltérés közöttünk a klímaváltozás okait illetően van. Amint egy nagy érdeklődést kiváltó (az internetről több mint harmincezerszer letöltött), de a fősodor által mellőzött publikáció körüljárja: a természet éghajlatváltoztató hatása óriási, és az éghajlatváltozás széndioxid-üvegház alapú értelmezése csak a valóság nagy részének elhallgatása esetén tűnik egyértelműnek). Ha pedig a széndioxid hatása kicsiny, az alaphipotézis hamis, azaz erre hivatkozva őrültség lemondani a globális energiaellátás 83,1 százalékát kitevő fosszilis (prométheuszi) energiaforrásokról. A fosszilis energiaforrások jövőbeni kimerülése és a tényleges (nem- széndioxid) környezetszennyezés miatti aggodalom természetesen jogos. A hosszú távú helyettesítésre azonban máris készen áll a nukleáris energia. Az atomenergia (és a vízenergia) még a fossziliseknél is hatékonyabb, leszámítva a közlekedés kérdését. A klímaváltozás természeti és antropogén okaival, valamint a Föld-ember kapcsolattal végre igazságkereső módon kellene foglalkoznia a tudománynak.

A Gelencsér-interjúra a 24.hu-n többen reagáltak, és érdekes módon a hozzászólók pont abban értettek ővele egyet, amiben én nem (a klímaváltozás okában), és épp abban vitatták álláspontját, amiben (energia-racionalitás) leginkább egyetértek akadémikustársammal.

Tíz aláíró (jogász, közgazdász, klímapolitikai szakértő, környezetpolitikai szakértő, klímavédelmi szakértő, környezetmérnök, környezetgazdász, környezetkutató professzor, fizikus, meteorológus és éghajlatkutató, egyesületi elnök, szerkesztő, autóipari és közlekedési szakértő: összesen ennyi foglalkozásféle jelenik meg a levél végén) azt állítja, hogy a megújulók olyannyira működnek, hogy „a mai technológiák már akár fél, de legfeljebb két év alatt visszatermelik az előállításukhoz szükséges energiát”. Ez tényszerűen hamis állítás. Ugyanolyan vágyálom, mint az ipari léptékű „karbonmentes” acélgyártás, különösen „zöld hidrogén felhasználásával”. Egy másik hozzászólás a lényeget illetően a tízekéhez hasonló állításokat tett. Azt például, hogy a „a rendelkezésre álló fosszilis készletek felhasználása éghajlati öngyilkosság lenne”, ami alapvető ellentmondásban van az én véleményemmel.

A minden irányban kiúttalanságot látó Gelencsér András tehát homlokegyenest ellenkező tanácsokat kapott. A zöldek radikális folytatásra biztatják, én – energia- és klímaracionalitási megfontolások alapján – óvatos visszafordulásra. Az általam javasolt konzervatív út sem kockázat nélküli, mert mértéktartónak kell maradnunk, bár erre egy darabig úgyis rákényszerítenek a körülmények. Aki a radikális átalakítóknak hisz, nézze meg Carson Tucker július 12-i Fox News-összeállítását a zöldpolitika katasztrofális következményeinek cáfolhatatlan kísérleti bizonyítékairól Ghánából, Sri Lankáról és Dél-Afrikából, valamint a legújabb nyugat-európai fejleményekről, így a holland gazdatüntetésekről. Tökéletesen illusztrálják azt, hogy ez az irány a biztos pusztulásba visz.

A nemzetközi tudományos közéletet (ennek nyomán a magyart is) a radikális átalakítást vallók nézete uralja. Ehhez képest Gelencsér András energiaracionalitási megfontolása nagy előrelépésként értékelendő. Jó volna még a klímaracionalitáson is alaposabban gondolkodni, mert ezen múlik, hogy lehetünk-e optimisták egyáltalán. A kérdés odáig egyszerűsíthető, hogy van-e az „éghajlati öngyilkosság” fogalomnak valóságalapja, vagy nincs. Ha elfogulatlan tudományos viták eredményeképpen ugyanis az derülne ki, hogy az egész csak egy kommunikációs trükk, a tényleges klímaváltozás valós okainak újraértékelése sokaknak visszaadhatja a jövőbe vetett reményét. Mindennek fényében a klímavita korlátozása: emberellenes cinizmus.

Megjegyzendő, hogy zöld körökből nem ritkák a hasonlóan szuperpesszimista, objektívnek beállított megnyilvánulások. Amíg azonban a természeti feltételek összeomlásáról szóló állítások alapja ingatag, az emberi civilizációt a radikális átalakítási törekvések azonnal és közvetlenül veszélyeztetik.

(A szerző geofizikus–mérnök, az MTA rendes tagja)