Magyarország nem garantálja a véleménynyilvánítás szabadságát, a médiapluralizmust, a tudományos élet szabadságát, a vallásszabadságot, az egyesülési szabadságot, az egyenlő bánásmódhoz való jogot, a szexuális kisebbségek jogait, a nemzeti kisebbségek jogait, a romák és a zsidók jogait és a kisebbségek elleni gyűlöletbeszéddel szembeni védelmet. Kihagytunk volna valamit? Elnézést, a gazdasági és szociális jogokat sem garantáljuk, és végképp elszomorító módon a migránsoknak sincsenek nálunk jogaik.
Spontán merül fel az emberben az az ötlet, hogy Gwendoline Delbos-Corfieldnek talán stilisztikailag és időtakarékossági meggondolásból is sokkal egyszerűbb lett volna odaírni egy mondatban, hogy Magyarország semmilyen jogot nem garantál, és lezárhattuk volna az ügyet, mindenki elmehetett volna időben szórakozni. Az Európai Parlament LIBE- (nem LIBA!) bizottságának vezetője igen kitett magáért e héten is a magyar jogállamiságért vívott sziszifuszi harcában, amit igazi européer demokrata képviselőtársai többségi szavazatukkal azonnal jóvá is hagytak. Még szerencse, hogy szörnyű jogtipró országunk képviseltetni tudta magát e felvilágosult csoport Magyarországot elítélő döntésében, Donáth Anna a nép képviseletében állt ki a zöldigazság oldalán. Hogy melyik nép képviseletében, azt ugyan nem tudni, de újra csak megköszönhetjük neki azt, amiért emlékeztetett minket arra, hogy a magyarok elsöprő többsége miért nem rá vagy pitiáner magyargyűlölő kis pártjára szavazott.
Lassan az az érzése támad az embernek, hogy ha egy hétig nem jön Strasbourgból vagy Brüsszelből fenyegetés, akkor valamit rosszul csináltunk. Igen, sajnos az ilyen zöldpárti szélsőségesek dühkitörései mára biztos jelei lettek annak, hogy még mindig konzervatív értékek vezérlik az országunkat, hogy megtartottuk keresztény kultúránkat, nem kolonizált minket a harmadik világ, és gyermekeinknek sem magyarázza az iskolában valami neccharisnyás zavarodott alak, hogy valójában ők nem is fiúk vagy lányok.
Gwendoline és csapata ezért, szükséges átnevelésünk érdekében, megvonna tőlünk minden európai pénzt, helyreállítási forrást és amit el lehet képzelni. Ha most jól kiéheztetnek minket, az biztosan jobb belátásra bír majd a következő választások során. Ha pedig az amerikaiakkal karöltve, akik visszavonták a kettős adózásról szóló megállapodást, tönkreteszik a gazdaságunkat és szétrombolják a rendszerváltás után elért eredményeinket úgy, hogy itt újra felütheti a fejét a tömeges szegénység, nekik az is jobb végkifejlet, mintsem hogy egy keresztény, etnikailag homogén országot kelljen megtűrniük maguk mellett. Senki se kételkedjen e felől – ha a zöld Brüsszel összefog a szélsőbaloldali fogságban vergődő Fehér Házzal, hatalmas pusztítást tudnak végezni a gazdaságunkban.
Persze ez az egész problémakör is azt mutatja, mennyire fontos megértetnünk a nyugati közvéleménnyel értékeink, törekvéseink és életmódunk valódi szépségét. Sokan vannak olyanok, akik hallanak minket, meglepően sokan sóvárognak az állítólag minden jognemet eltipró kis magyar biztonság, béke és normalitáshoz hasonló egzisztenciára. Mindenkit nem fogunk meggyőzni az biztos – a marxisták nem az igazságot keresik, hanem a túlélési stratégiát abban a pokolban, melyet maguk szültek. Épp önmagát zabálja fel a zátonyra futott európai projekt, ebben velük nem vállalhatunk szolidaritást, arra ott vannak a Donáth- és Ujhelyi-félék.
A norvégiai Spitzbergákon van egy földalatti betonbunker, ahol a világ minden magját tárolják és őrzik. Állítólag kibír minden természeti katasztrófát, atomháborút, járványt. Mit ad Isten, mi, nemzetként egy hasonló kis megőrzőhely lettünk az európai értékek, a keresztény alapú nemzetállam és – jobb kifejezés híján – a józan ész számára. Nehéz lenne rámutatni arra, hogy miért pont mi, de egyre egyértelműbb az a felismerés, hogy ez így történt, történik. Európai magbunker lettünk, és maradunk annak, míg Gwendolinék tovább perzselik kultúránk és történelmünk pótolhatatlan termését.
(A szerző újságíró)