Vélemény és vita
Hány színe van a Balatonnak?
Naponta csodálom a Balaton ezer arcát. A hajnal bíbor színűre festi az öblöt, a felkelő Nap a látóhatár peremét elhagyva gyémántot szór szét a tavon, milliónyi gyémántcsillag szikrázik az ágaskodó hullámtarajokon. A hegyről ez néha ezüst, néha aranymezőnek látszik.
Aztán ahogy a Nap járja útját az égen, úgy varázsolja át a tó színét, délután türkiz vagy égkék, vagy mindkettő egyszerre, ha bárányfelhő árnya szeli ketté a vizet. Ilyenkor a színek intenzívebbek, a nádas, mint érett búzamező sötétszőke, a víz mélykék, a hegyek zöldje a távolban szürkéskékbe olvad.
Az aranyóra olajos selymet terít a tájra, a lenyugvó nap ezt rózsaszínűvé varázsolja. A Nap olykor aranyhidat, a telihold ezüsthidat ver magának a két part között. Viharfelhőktől haragosan sötétszürke a Balaton, a felkavart homoktól smaragd. Eső után pipál a víz, a pára sejteti az alatta szunnyadó szürke ezer árnyalatát.
Egyszerű fizika, a színtelen vízben az ég fényei tükröződnek, beesési szög és fényerősség, a víz mélysége, a levegő tisztasága, a perspektíva változtatja a látványt, amit aztán az emberi agy a maga képére formál. Ki-ki a magáéra. Leírni nehéz, megfesteni még nehezebb, mert a giccs és a művészet határán táncol – nem a látvány – hanem annak nyelvi, képi megformálása.
A Balatont sokan festették meg, festik ma is, próbálják megörökíteni, átadni, amit látnak, ahogy érzik. Keveseknek sikerül, mert csak az tud igazi balatoni képet festeni, aki hosszú ideje együtt él a tájjal, annak minden rezdülésével. Egry Józsefnek sikerült.
A „Piktor” szobra a badacsonyi mólóról szemléli a vizet, festőkabátban, ecsettel a kezében, mintha várná, hogy a változó örök színek és formák emlékké lényegülve testetlen lebegéssel terítsék be a vásznait. Úgy, ahogy életében festett. Udvardi Erzsébetet is a fény varázsa kötötte egy életre Badacsonyhoz, az aranyban úszó nádastól körbe ölelt öböl, a túlvilági fények, amik végül a szakralitás irányába vitték páratlan művészetét.
És most új festő kapaszkodik a balatoni Parnasszusra, Vollein Ferenc. A huszonhárom éves fiatal művész a Balaton mellett született, és sosem lett hűtlen ehhez a vidékhez. Nem végzett művészeti akadémiákat, művészetkedvelő amatőrök, rajztanárok tanítgatták, egyengették az útját.
Nem akarták, hogy ösztönös tehetségét, eredetiségét elveszítse. Mert Vollein Ferenc autonóm művész, autonóm stílusjegyekkel. Magának való ember, aki nem szereti, ha megmondják neki, hogyan rajzoljon, mit fessen.
Csöndes, magának való gyerek volt mindig, már az óvodában sem szerette a hangos közösséget. Félrehúzódott és rajzolt, festett, amivel tudott, színes ceruzával, pálcikával, festékbe mártott ujjával. Megelevenedett a papíron a gyermeki képzelet, tengerpart, erdő, a mesék világa.
Szeretett édesapjával a szőlőhegyre járni, a borospince előtti diófa árnyékában az öregek történeteit hallgatni, Sobri Jóskáról, a sajkodi barlang titkairól, az elátkozott Sióról, beleélni magát az ősi balatoni mondák világába. A meséket, az átélt élményeket, a találkozások szereplőit és önmagát is beépítette képeibe. Ő az, aki a csónakkal evez, ő tartja a horgászbotot, az ő vonásait látjuk Petőfi arcképén.
Ő az, aki a tüzet rakja a csopaki szüreten. Ezen a korai zsánerképen megfestette az egész szüretelő társaságot: a csopaki borászokat a kétszáz éves öreg pince előtt, Andok Tónit a hordós szekér elé fogott Manci lovával, a szomszéd Csabát, aki éppen a prést húzza szorosra.
Ott a képen a füredi sétányról ismert tangóharmonikás, Kalányos Dezső is. A gyermeki ártatlanság minden bája tükröződik a csopaki szüret friss élményében.
Feri tízéves volt, amikor tehetségét felfedezték, ettől kezdve nevezték be nemzetközi és hazai képzőművészeti alkotópályázatokra. Mindenhonnan elismerésekkel, oklevelekkel, díjakkal tért haza. A 2010-ben festett díjnyertes „Zsennyei gézengúz” a Toyamai Gyermekművészeti Múzeum falát díszíti Japánban, a Vissza a természethez 2012-ben került győztes pályaműként a genfi Bayer–UNEP-székház gyűjteményébe.
2016-ban a Szent Márton-évre készült szakrális festményét személyesen adta át Ferenc pápának, a „Balatoni Madonna” az ábrahámhegyi templomot díszíti. Számos korai festménye került a Völgyi–Skonda Kortárs Gyűjteménybe, mostanában magángyűjtők kapkodnak a képeiért. Négyszer nyerte el a Nemzet Fiatal Tehetségeiért ösztöndíjat, ami a legjelentősebb korosztályos képzőművészeti elismerés Magyarországon.
Vollein Feri naiv festő. Naiv, mert nem tanult valódi mesterektől. Naiv festő, mert ösztönösen fest, mert mentes minden akadémiai manírtól, mesterkéltségtől.
Naiv, a szó eredeti értelmében, látásmódja egyszerű, őszinte, képeinek szimbolikáját ártatlanság itatja át, egyszerre reális és szürreális, intuitív, nagyon erős expresszív megjelenítő erővel. Neoreneszánsz stílusjegyeket ötvöz jellegzetes naiv látásmódjával, sajátos színvilágával. Festői stílusa egyedi, összetéveszthetetlen.
„Színek az égből”, ezt a címet adta negyedik képzőművészeti albumának. A színekkel a teremtett világ szépségeit, gyönyörűségét szeretné visszaadni. Az alapszíneket úgy, ahogyan Isten teremtette, soha nem keverve őket egymással, csak a tiszta fehérrel.
A világos színeket, mert az „jobban tetszik”, mert derűt, életvidámságot sugároznak, mert megvilágítják a teret. A sárga minden árnyalatát „a sorrentói citromfák és persze a Nap miatt”. A balatoni táj lélekbe beleégő színeit, ahogyan ő látja, ahogyan gyermekkora óta benne tükröződnek.
„Balatoni gyerek vagyok – mondja – számomra a Balaton Magyarország és a szabadság jelképe. Ülök a parton, nézem a tó fényeit, a hullámokat, érzem a hangulatát. Ebből töltekezem. És festem a saját képeimet, azt és úgy, ahogy én szeretem.”
Az ítészeknek, kritikusoknak, a közönségnek tetszik, ahogy Vollein Ferenc szereti. A rengeteg kiállítás, a négy önálló képzőművészeti album, ösztöndíjak ezt bizonyítják. A most huszonhárom éves festőművész a hazai képzőművészet nagy ígérete.
(Vollein Ferencnek 2022. augusztus 3-án a Káli-medencei Kőfeszt keretében Balatoni táj, balatoni ecsettel címmel tematikus tárlata nyílik Köveskálon.)
(A szerző történész)