Félelem

A terjedelmes könyvben magyar vonatkozású események után vadásztam. Íme, az egyik: 1892. szeptember 3-i keltezéssel, Schönbrunnból írta a császár: „Gödöllőre szeretnék elmenni a már meghatározott napon, azonban csak 21-én mehetek, mert 19-én van Kossuth születésnapja, s akkor Magyarországon nagy valószínűséggel ilyen-olyan ostobaságok történnek majd, s ezeket jobb szeretném elkerülni.”

Kétségtelen, hogy hatalmas ünnepségek zajlottak Budapesten és Debrecenben a születésnapon, de „ilyen-olyan ostobaságok” nélkül. A Vasárnapi Újság külön mellékletet jelentetett meg Kossuthról, a cívisváros pedig szó szerint ünneplőbe öltözött, és se szeri, se száma nem volt a különböző programoknak.

Pedig mindent elkövetett a császár, hogy a világosi fegyverletétel után a kormányzót elfogja. Egy Mihanovics nevű informátor Belgrádból küldte jelentését, amelyből egy-egy példányt kapott őfelsége, továbbá Haynau és Jellasics. „Kossuth a társaival együtt nagyon felszerelt bárkán, amelyen körülbelül negyvenen ültek, elindult Vidin felé – áll a jelentésben. – Ada Kaleh pasája segítette, akihez sehogy sem tudtam bejutni. A török zárkózottság rendkívüli, a magyarok iránt való szimpátiájuk pedig már-már valósággal veszélyesnek mondható.”

Az osztrák kormány széles körű tervet dolgozott ki Kossuth, Dembinszky és Mészáros elfogásának reményében. Már egy hónappal a világosi fegyverletétel előtt szétküldték személyleírásukat, hátha horogra akadnak. Schwarzenberg herceg arról is értesítette Bach belügy­minisztert, hogy pénzzel is segítik a kémek munkáját. Hosszú átiratokat küldtek Bécsből az egyes külföldi kormányoknak, melyekkel igyekeztek elhitetni, hogy közös érdek a lázadók kézre kerítése.

A törökországi ügynökök és kémek mindig tagadták, hogy ártalmatlanná akarták volna tenni Kossuth Lajost, noha török földön háromszor kíséreltek meg merényletet ellene. Mihanovics 1850. december 4-én bizalmasan közölte Bach belügyminiszterrel: „Jó volna, ha Kossuth és környezete a monarchiára nézve ártalmatlanná válna.” A titkos jelentések szerint 1850 őszén történt az első nyilvános Kossuth-nóta affér, amelyet aztán sok száz követett az ország minden részében, esztendőkön, sőt évtizedeken keresztül.

Kossuth kilencvenedik születésnapján Ferenc József nem látogatott Gödöllőre, Kossuth halálakor 1902. március 20-án pedig megtiltotta, hogy a magyar közvélemény és a függetlenségi politikusok teljes állami gyászpompával búcsúzhassanak el a nagy halot­tól. Végül is nem a magyar állam temette el egykori kormányzóját, de a magyar főváros a saját halottjának tekintette. A temetés után a „köznép” úgy látta, hogy becstelenség történt, és utcai zavargásokba kezdett.

Krúdy Gyula írta 1927-ben: „A Kossuth-képeket a régi Magyarországon nem lephette be a pókfonál, mert ha az egykori magyar a XIX. század vége felé, mind keservesebbedő életmódjában… el is felejtgeté szívből szakadt, tölgyfa erejével ég felé emelkedő igazi szerelmét, Kossuth Lajost – március közepe felé eszébe jutott ez a magyar ember, akinek képénél szebbet nem rajzolhattak a századévek… Az ablakokba helyezett Kossuth-kép volt a legszentebb dísze minden háznak, amelyben magyarok laktak.” A császár meg rettegett…

(A szerző újságíró)