Miért nincs fiesztánk?

Erről talán mindenki hallott, az is, aki nem érdeklődik a spanyol kultúra iránt, a július 7-től 14-ig minden reggel nyolc órakor induló bikafuttatás ugyanis világhírű.

Nagy esemény ez az országban, a kábeles előfizetésen is fogható, az interneten ingyen nézhető TVE egyenesben közvetíti, sőt! A felvezető műsor már reggel hét után elkezdődik, bemutatják az aznapra kiválasztott bikákat, szakértők szólalnak meg, statisztikákat elemeznek, helyi emberek, bámészkodók, és persze a nagy futásra vállalkozók némelyike szólal meg, tegnap még a nézőket védő palánkot is alaposabb vizsgálat alá vetették a kamerák előtt. A mindössze két és fél percig tartó futás után pedig szinte egész reggel az esemény értékelése folyik, az elemzők többször újranézik a felvétel egyes részleteit, megy a tanakodás. A nézőt, még ha nem is beszél spanyolul, magával ragadja a hangulat, talán ez a titka annak, hogy a harcos kisebbségnek számító, a spanyol monarchiát bíráló és folyamatosan függetlenségre vágyó baszkok fiesztájukat egy ország ünnepévé tudták tenni, sőt világhírnevet szereztek neki.

A kérdés az, hogy miért nincs nekünk is ilyen fiesztánk. És talán mindenki azonnal vágja rá a választ: mert nem tudunk közösen ünnepelni. Legyen szó bármiféle kezdeményezésről, újításról, a legnagyobb lelki nyugalommal trollkodjuk szét egymás ötleteit, és a baloldal ebben élen jár. Induljunk egy kicsit messzebbről! Az elmúlt választási ciklusok alatt számos olyan projektet indított el a kormány, amit az ellenzék gondolkodás nélkül támadott, de amelyek aztán mégis sikert arattak.

Mennyi gúny övezte a futballstadionok és egyéb sportlétesítmények építését – most meg lehet nézni, hányan mennek ki örömmel saját klubjuk megújult arénájába, a Puskás-stadionba a válogatott mérkőzésére vagy a vizes vb helyszínére. Említhetjük a Liget-projektet is: sikerült néhány anarchistát mozgósítani, hogy megpróbálják a nép nevében blokkolni az építkezést, aztán ők is eltűntek, a nép pedig örömmel vette birtokba a megújult játszóteret, a Magyar Zene Házát, a Néprajzi Múzeumot.

Se szeri, se száma az olyan eseteknek, mint például a Budapest–Balaton-kerékpárút építésének blokkolása vagy az agglomerációs vasúti hálózat tervezésének lassítása, természetesen mindenhol „helyi tiltakozók” bevonásával. A baloldal nem válogat az eszközökben, ennek legfrissebb példája az, ahogyan Varju László próbálta volna tönkretenni azt, amit Böjte Csaba ferences szerzetes három évtized alatt felépített.

Hogyan is lehetne közös ünnepük, hogyan is tudnánk egymásnak örülni? A baloldal szószólói szinte kötelező gyakorlatnak tartják, hogy demonstráljanak egy kisebbség ünnepén, a Budapest Pride-on, de a nemzeti összetartozás napján, amikor a kisebbségben élő magyarok iránt érzett szolidaritásunkat fejezzük ki, csendben vannak.

A baloldalnak ciki a Békemenet, kínos minden, ami az urbanizmus helyett más értékek felé fordul. Minden október 23-át szorongva vár az ember, mert nem tudni, milyen és mekkora erők csaphatnak össze az utcákon, és hogy ez bedarálja-e azokat, akik békésen szeretnének ünnepelni. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékezete elvileg az egyetlen konszenzusos ünnepünk, amely politikai nézettől függetlenül minden magyar állampolgár számára fontos, mégsem sikerül soha együtt, közösen megemlékezni róla.

Lehet valaha közös ünnepünk? Van erre egyáltalán válasz?

(A szerző lapszerkesztő)