Magyarország nem sziget

Magyarország földrajzi és átvitt értelemben sem sziget, soha nem is volt az. Ezért tűnik különösnek a liberális – illetve a „konzervatív liberális” – hagyományban az állandó hivatkozás Angliára. Sokan sokféleképpen karikírozták már ezt az utópikus kedélyű, konzervativizmusát mégis féltékenyen hangoztató társaságot. Bármit is gondoljunk az általuk szemlátomást könnyű lélekkel viselt ellentmondásról, az mindenesetre élénk fantáziára vall, hogy már az alföldi süppedéken is érzik az angolszász fedélzetszagot, a pocsolyát végtelenre nyíló öbölnek képzelik, és néha még úgy is egyensúlyoznak a magyar talajon, mintha tengeribetegek lennének. Mert lássuk be, erről van szó: a magyar politika anglomán vonulata a kezdetektől egészen a mai napig egy szárazföldi tengeribetegség tüneteit mutatja. Nálunk a liberalizmus is csak téridegenséget jelent.

Nem, valóban nem vagyunk sziget. Ezt jelzi az egymásra utaltság a határon átnyúló régiókkal, a külhoni magyarsággal. Mindenfelől széles átmeneti övezetek vesznek minket körül, a történelem felvonulási területe vagyunk egy olyan sűrű szövésű térben ahol minden közel esik mindenhez, így hát Pozsony, Kolozsvár és Nándorfehérvár is mind a nemzet érzelmi pitvarához tartozik. Mindegyik városban érezzük ezt: elhagytuk már a házat és mégse – dehogy hagytuk el! Ilyen homályos otthonosságérzetünk támad a gyepűn mindenütt, és ez elválaszthatatlanul összekapcsolódik a sebezhetőség érzésével. A szállóigévé vált mondat, miszerint „az oroszok már a spájzban vannak”, jól érzékelteti a magyar történelem alapproblémáját és legfőbb tanulságát, amelyet csak a liberálisok nem tanultak meg soha: nem vagyunk sziget. Ha a magyar konzervatív örökség a Kárpát-medencei jelenlét szemléleti keretét adja, akkor az angol liberális hatások – egyszerűen a térbeli helyzetünkből fakadóan – rendkívül kedvezőtlenül érintik ezt a hagyományt. Ellenvetésünk a következő: Európa kellős közepén mégis mi dolgunk lenne a felvont horgony politikájával?

Persze Anglia és politikája mindig csodálatra méltó. Az elmúlt évszázadban gyarmatbirodalmának zajos összeomlása helyett a legokosabb válságmenedzsmentet választotta, amit csak a történelemben láthattunk: mindenféle nagy szembesülés vagy látványos lefegyverzés nélkül, csendesen vonta vissza határait a világ végéről a kerti sövényig. Az angol liberalizmus olyan bámulatos könnyedséggel bújt ki a rasszizmus, a koncentrációs táborok, a gyarmatosítás és a társadalmi igazságtalanságok ódiuma alól, hogy alig hiszünk a szemünknek. Titáni bukás helyett kedélyes teadélután – persze arra mérget vehetünk, hogy Európában ez nem így megy –, ám az angol liberalizmus akkor is virul, amikor más viszonyok között már régen letarolták volna a külső körülmények. Épp ez a büntetlenül megélt birodalmi nagyság a britek büszkesége: ez az, ami sziget nélkül elképzelhetetlen.

Felmerül a gyanú, hogy Anglia nemes intézményei nem nyomnak annyit a latban, mint földrajzi helyzete, vagyis az a körülmény, hogy szigetországról beszélünk.

Ezzel kapcsolatban érdemes figyelembe venni, hogy az angol liberális közszellem és parlamentarizmus hagyományosan a weimari Németországgal való összevetésnek köszönheti jó hírnevét. Nyersebben szólva pedig az antantpropagandának, a mindent eldöntő háborús győzelemnek, a 20-as, 30-as évekre jellemző kontinentális káosznak és a megtört kontinentális hagyományok romjain épp „valami másra” vágyó politikusok fantazmagóriáinak. Emlékezetes, hogy az első világháborút német részről a civilizáció és a kultúra összecsapásaként értékelték: a küzdelmet sokan – így Thomas Mann, Werner Sombart és Oswald Spengler is – a kereskedő és a hős mitikus összecsapásaként festették le. Az angolok viszont Németországban a barbár Keletet vélték legyőzni. Keletet? Ami az égtájat illeti, a császárság akkori kiterjedését tekintve nem lehet komolyan kifogásolni ezt az orientalizáló szemléletet – elég, ha a Baltikum németségére, Kelet-Poroszországra és azokra a messzi keletre nyúló síkságokra gondolunk, ahol már nem óceáni szelek fújnak. Közismert tény, hogy az angolok háborús röplapjaikon és plakátjaikon következetesen „hunoknak” hívták a németeket, utalva rá, hogy nem tartoznak a nyugati civilizációhoz: szélesen országló, vad, keleti népség a német, amely emberségét és érdekeit szenvedélyekre cserélte. „Verd vissza a hunokat!” – mondták. „Pusztítsd el a fenevadat!” – kiáltották. S így, elég különös módon az egykori harcoló felek egyetértettek abban, hogy az Európa véres alkonyát jelentő első világháborúban a racionális érdek civilizációja és a kontinens mélyről feltörő szenvedélyei ütköztek össze – a burzsoá kereskedő és a harcos állt szemben egymással.

Carl Schmitt volt az első, aki Land und Meer (Föld és tenger) című művében átfogó térpolitikai keretbe helyezte ezt az ellentétet és elemzéséhez nem a háborús propaganda moralizáló nyelvezetét vagy túlságosan is élénk metaforakészletét használta. Egyszerűen két tényezőt különített el: a tengeri és a kontinentális hatalmakat. Az angolszász hatalmak „szigetjellegére” utalva amellett érvelt, hogy a brit lobogók alatt nem csupán gyarmatokat szereztek a koronának, és nem csak háborúkat nyertek. Azáltal, hogy Anglia a maga szárazföldi létét teljesen a tengerek folyékony elemébe helyezte át, egy ennél sokkal fontosabb célt is elért: az egész világra kiterjedő térforradalom győztesévé vált – ezt a szerepet örökli majd az Egyesült Államok. Leginkább ebben az összefüggésben kell értékelni az angolszász politikai kultúrát, amely bizonyos értelemben kétségkívül „konzervatívabb”, legalábbis folytonosabb összképet mutat, mint bármi, amit a puccsoktól és rendszerváltásoktól szabdalt európai történelemből összevethetnénk vele. De ez az összehasonlítás nem fair.

A felénk néha már Churchill-idéző szeánszokba torkolló csodálat elsősorban nem a liberalizmusnak szól, hanem az angolszász uralmi kultúra folytonosságának, amelyet Ostrogorski leírása tesz érthetővé. A szociológia ősatyjai közé tartozó orosz szerző arra mutat rá, hogy Angliában soha még csak az elitcsere látszatáért sem igazán törték magukat. Ahogy az alsóbb osztályok politikai képviselői lassanként meghívásokat kezdtek kapni az uralkodó pártok otthoni vacsoráira, az úri klubokba, a demokratikus politika azonmód fel is oldódott a civil életben, mintha csak erre várt volna. A lázadó indulat a kontinensre jellemző zajongás és a forradalmi transzgresszió helyett ingyenes belépést nyert a hatalom látszólagos tereibe, ahol néhány tétova lépés után levette a kalapját, és elnézést kért a késésért. „Ez az ingyenes belépés – írja Ostrogorski – módszeresen demoralizálta az alsó középosztály és a munkásosztály vezetőit azáltal, hogy kifejlesztette és táplálta bennük azt az aljas sznobizmust, amely Angliában megfertőzte a társadalmi kapcsolatokat.” Láthatjuk tehát, innen a mérséklet, a teaillat, innen a jó modor!

De mit ér mindez a tengerek és a flotta nélkül? Kényes kérdés. Általában elmondható, hogy a földrajz a történeti esetlegesség legtökéletesebb ellentéte – de a brit példa is erről árulkodik. A sziget és a gyarmatbirodalom kapcsolata tette lehetővé, hogy Anglia más társadalmak rovására csillapítsa társadalmi konfliktusait, és hogy a magánosított közviszonyok bonyolult – formális és informális – útvesztőibe vezesse az utcai indulatokat. A liberális konszolidáció zálogán gyarmatáru illatát érezzük. Épp egy résnyire nyitott szalonajtóra látunk rá, amely mellett a magyar rajongók is – legalább képzeletben – megmelegedhetnek. Van, aki ebbe az ajtórésbe menekíti élete összes reményét. Van, aki harminc évig koptatná a cselédlépcsőt, csak dicsérjék meg a kiejtését – mégsem érti, mit jelent egy szigeten élni, és mit egy kontinensen.

E makacs illúziók felidézése után most végül képzeljük el az angolszász liberális szalont, de a híres brit hadiflotta, a Schmitt által emlegetett „szigetjelleg” és az egész világon elterülő gyarmatok nélkül. Milyen képet mutatna? Bizonyára füstölgő rom lenne, legjobb esetben is csak emléktábla jelölné a helyét. A törökök Konstantinápolya, a kozákok Párizsa, az amerikaiak és szovjetek Berlinje biztosan testvérvárosává fogadná akkor a büszke Londont. És – ahogy Békés Márton jellemzi – a hősies, melankolikus Budapest is kezet nyújtana! Így állunk mi a kontinentális talajon, s miközben egészen biztos, hogy rengeteget tanulhatunk az angoloktól, egy dolgot csak a saját kárunkon, a saját sorsunkon okulva láthatunk be: Magyarország nem sziget.

(A szerző eszmetörténész)